Vers
Vágyaid elérhetetlen Tartományba vonzanak; Az, mi után futsz epedve, Csalfa, tünde fényalak, Egy sugár a nap szeméből... Büszke diadalmosoly, Mely a sirvafutó felhőn Megtörik, - de nincs sehol!
Életem hatvanhatodik évébe' Köt engem a jó Isten kévébe, Betakarít régi rakott csűrébe, Vet helyemre más gabonát cserébe.
Mi a tűzhely rideg háznak, Mi a fészek kis madárnak, Mi a harmat szomju gyepre, Mi a balzsam égő sebre; Mi a lámpa sötét éjben, Mi az árnyék forró délben,... S mire nincs szó, nincsen képzet: Az vagy nekem, oh költészet!
Istenem, Istenem, Mért nem adál szárnyat, Hogy utól- Érhetném Az anyai vágyat!
Itt születtem, nevekedtem s élem hosszú éltem; Milyen furcsa, hogy magamat idegenben érzem. A világ ki van fordulva régi jó sarkából, Ki is jutott a fülünknek a nagy csikorgásból.
Szép hajnaloknak s alkonyoknak csendjét lelkemben illatozza még az emlék, sírtam, nevettem és szerettem nemrég, e drága földön nyughatatlan vendég. De rég volt, szent ég!
A percek jönnek, nem köszönnek, Nem búcsúznak, tovább úsznak, Nesztelenül ellebegve Végtelenből végtelenbe.
Szeretem az égnek csillagtáborát. Szeretem a Földnek parányi porát. Szeretem az erdőt, a vadvirágot. Szeretem a jót és az Igazságot.
Facebook
Pinterest