Vers
Idegenek megnevetik
Drága magyar szónkat,
Idegentől kéregetjük
Kenyerünket, sónkat.
Magyar kezek szántogatnak,
Régi rögön új uraknak,
Néped hegye-völgyén.
Más arat, hol mi vetettünk:
Jövevények, szolgák lettünk
Úr-apáink földjén.
Mindenki siet, senki sem ér rá,
halaszthatatlan élnivalója van.
Csak dédike ül csendesen a napon,
vele lehet beszélgetni. De süket.
Szerelmed
lelkem kenyere.
Eledel,
mely testemben megelevenedve
megszentel,
s egyre szebb leszek,
mert bennem lehetsz,
s Benned lehetek.
Csak testem érzi a kínt,
Lelkem most is szabad:
Csillagpalástba vonta
A tiszta öntudat.
Halk szusszanás. Alszol.
Feléd hajolok. Megrebben a szemed.
Védtelenül mezítelen vagy.
Virrasztok.
Betakarlak a szeretetemmel.
Más az éjszaka igazsága
más a nappalé
az éjszaka sokat megenged
ehetsz a tiltott gyümölcsből
szerethet az, ki nem szerethet.
Tejfoggal kőbe mért haraptál?
Mért siettél, ha elmaradtál?
Miért nem éjszaka álmodtál?
Végre mi kellett volna, mondd?
Csak bánatom van, az maradt meg ismét,
de az enyém volt s az enyém ma is még.
Ó bánat, én szeretlek tégedet,
mert nem vagy olyan, aki engem itthagy.
Jaj! Ismerlek: te szép vagy, mivel itt vagy,
sosem hagynád el, mint hűtlen cseléd,
szegény szivem sötét, bús tűzhelyét.
Ó! az eső! a langyos, lassú csöppek!
Fonalak az Idő vén orsajáról!
Az évek fájó könnyei pörögnek!
Ki mondja el, mily szomorú az égbolt,
felhős temetőútjain a víznek,
hol mélabúsan ballag egy sötét folt
s ravatalon csillaghalottat visznek,
ki mondja el, mily szomorú az égbolt?
Ma éjszaka egyedül vagyok.
Arra gondolok,
nem számít, ha búcsú nélkül
mindent itt hagyok.
Facebook
Pinterest