Vers
Tejfoggal kőbe mért haraptál?
Mért siettél, ha elmaradtál?
Miért nem éjszaka álmodtál?
Végre mi kellett volna, mondd?
Csak bánatom van, az maradt meg ismét,
de az enyém volt s az enyém ma is még.
Ó bánat, én szeretlek tégedet,
mert nem vagy olyan, aki engem itthagy.
Jaj! Ismerlek: te szép vagy, mivel itt vagy,
sosem hagynád el, mint hűtlen cseléd,
szegény szivem sötét, bús tűzhelyét.
Ó! az eső! a langyos, lassú csöppek!
Fonalak az Idő vén orsajáról!
Az évek fájó könnyei pörögnek!
Ki mondja el, mily szomorú az égbolt,
felhős temetőútjain a víznek,
hol mélabúsan ballag egy sötét folt
s ravatalon csillaghalottat visznek,
ki mondja el, mily szomorú az égbolt?
Ma éjszaka egyedül vagyok.
Arra gondolok,
nem számít, ha búcsú nélkül
mindent itt hagyok.
Anyám, fölnézek a te homlokodra,
Hol a dicsőség koszorúja helyett
Nehéz robotnak ráncait találom,
És fölteszem rá büszke áhítattal
Ujjongó dallal minden szál virágom!
Látod-e, édesanyám, rólad nem szól dalom egy sem:
nincstelen ehhez a szó, és túl gazdag a szív.
Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot,
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem-magyarok?
Facebook
Pinterest