Vers
A művészet kivési a Szépség tiszta arcát,
és szinte észrevétlen kitölti életünket,
az élményeket és a napokat egybefűzve.
Nincs borzasztóbb csapás, mint a rokonok gazsága,
jobban sajog, mint a seb, mit éles szablya vága.
Lám az idő furcsa dolog,
Ameddig itt van, észre sem vesszük,
De ha egyszer elmúlt,
Nem érzünk mást, csak őt.
Körülfog mindenütt,
Odabúvik lelkünkbe,
Barázdát szánt az arcokon,
A tükrön is végigszánt,
Halántékomra omlik
És közted és közöttem
Itt sejtem az órát.
Jöjj gyermek, messzi tájra,
Zúgó vizek otthonába,
Tündér vezet, fogja kezed,
Mert e földön oly sok a jaj,
Fel sem foghatja eszed.
S ha minden gyűlölet kivész belőle,
Gyökeresen ártatlan lesz a lélek,
És rájön: önmagától
Retteg, s örül, magától bátor.
Ha öreg leszel, ősz és álmatag,
S bólongsz a tűznél, vedd le könyvemet,
Olvasd lassan, míg lágy tekinteted
S szemed mély árnyát visszaálmodod.
Hányan szerették jó kedved sugárát,
s imádták hű vagy hamis szerelemmel,
de én zarándok lelkedet szerettem
és változó arcod szomorúságát.
Óriás fekete ökrök róják az utat - a múló évek,
Isten nógatja, ösztökéli őket,
S én összeroppanok patájuk alatt.
Ez
ez nem
ez nem eső
ez csak az angyalok nyála
dicséret után ha kirázzák a trombitát.
Facebook
Pinterest