Vers
Szemünkben megnézik maguk,
megnézik futtában a nők;
alkalmi tükreik vagyunk,
fényünkön átrebbennek ők.
És bűntelen mennek tovább,
ha elkapták tekintetünk,
s mi - villogók s fakók, simák -
szilánkjainkra széttörünk.
A várva várt nagy csodák, többnyire
- mire beteljesednek -
elvesztik gyöngéd hamvasságukat;
fénylő, pikkelyes felhámjukat levedlik,
akár a kígyóbőrt, és nem marad más,
csak a test laza csontozata, véres húsa, zsigerei, -
aztán a jóllakottság lomha virágai kifakadnak
- közönyös füst - virágok -
és az
"ennyi csupán az egész"
görcsös kérdőjele
?
kunkorodik fel egy
keserves ásításban.
De csöndes szóval eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárult kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-bejár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!
Eljegyeztelek nehéz szerelemre;
alkonyi táj tárul körénk, derengve
tündöklik egyre holdas sátra még,
s igéri: pontosabban a halálnál,
végül virrasztó fényein végleg átjár
téged, ki hű leszel s halk, mint az ég.
Megbékült ereimben
tejjel-mézzel folyik s lüktet a tiszta vér,
s a lelkem azt hiszi, hogy az egekben él.
Az esemény ha nem változik emlékké meg sem esett
mennél könnyebben változik viszont azzá annál értékesebb
Az eseményt emlékre-hajló jó képessége már akár a
következő pillanatban rávési életünk falára
és úgy hogy onnét többé halálig letörölhetetlen
s fölidézve száz arc (idő) jön vissza szépen s egyre szebben -
Barátaim tudjátok-e hogy az idő nekem nagyon fáj
hogy nagyobbat nem ismerek ennél a fájdalomnál
hogy az időről hallani sőt rágondolni sem akarok
(ostoba strucc hiszen velőmig bennem van én meg benne vagyok)
"Az igazat mondd..." - Tenném én örömmel
de a "valódi" elkapkodja zömmel
s nem tudok gyűjteni annyi "valódit"
amennyiből egy "igaz" kiadódik.
A bőröm vágyó kézhez érni
a számra szomjas szájhoz érni
a szómra szomjas fülbe szólni
a vágyam vágyó ölbe hullni.
Belül, belül a szenvedés,
és sehol sincs rá magyarázat.
Vizsgálódhatsz köröskörül:
se fennhéjázás, sem alázat
nem vesz ki kínjaid közül.
Az emlékezés emlékké teszi
az eljövendőt
hogy tépték meg az idő kései
a jövő ilyenkor merengőt.
Gondoljátok részegesek ti vétketeket,
Melyekbe megbántottátok ti Istenteket,
Ill. erkölcsnek, részegségnek vessetek véget.
Az bort Isten nagy jó végre nékünk teremté,
Mértékletességgel véle élnünk engedé,
Józansággal minden őtet szépen dicsérné.
Istenünknek, nemzetünknek csak mi ne vétsünk,
Ha különben cselekedünk, lelkünkben veszünk.
Facebook
Pinterest