Idézetek a boldogságról
Ennek a három különbségnek - amink van és amire vágyunk; a jelen és a legjobb időszakunk; amink van és ami másoknak van - az átlaga nagyon szoros összefüggésben áll a boldogsággal. Minél kisebb, annál boldogabban vagyunk.
Óvatosnak kell lenni, ha azt kérdezzük, boldog-e, mert ez a kérdés az embereket nagyon rosszul is érintheti.
Bármivel is áldott meg Istenünk, vedd azt hálás kézzel, ne halogasd örömeid évről évre, hogy bárhol is éltél, elmondhasd: boldog életed volt.
De miért gondolsz ilyen förtelmes dolgokra, amikor boldog vagy?
Nem az a boldog, akit a tömeg annak nevez, akihez özönlik a pénz; hanem az, aki minden javát a lelkében hordozza, szálegyenesen kimagaslik, eltapossa a bizonytalanságot, senkivel sem cserélne sorsot, embernek egyedül emberi oldalát értékeli. A természetet fogadja el tanítójául, az ő törvényei szerint formálódik, és úgy él, ahogy a természet előírta: biztos ítéletű, rendületlen, rettenthetetlen; megmozdíthatja valamilyen erő, de fel nem kavarhatja. Ha a sors hatalmas erővel a lehető legártalmasabb dárdáját röpíti felé, eltalálja ugyan, de nem sebzi meg.
A boldogság az élet apró dolgaiban rejlik. Aki nem figyel, annak számára láthatatlan marad.
Mert a boldogságra kevés csak a jelen, A multon épül az s az emlékezeten.
Vannak ilyen ritka pillanatok az életben - amikor a színek hirtelen színesebbek lesznek, minden felderül, tisztábban hallod a hangokat, jobban ízlik az étel, és mindig, minden egyes pillanatban ő jár a fejedben, közben pedig tudod, hogy a másik pontosan ugyanezt érzi irántad.
Mindenütt, ahol igazság van és nem hamisság, ott jó lenni. De az életünkben ez nem lehet hely függvénye. Biztos, hogy vannak helyek, ahol könnyebb igaznak lenni, ahol olyan a táj, a környezet, hogy hamarabb rá tudsz hangolódni saját magadra, ahol nem kell színt játszanod, önmagad tudsz lenni. S ha önmagadra találsz, le tudod hántani a gyémántokat... - Gyémánt? – néztem rá. - A szívünkben van egy gyémánt. Mindenki szívében. És ahogy növünk, öregszünk, rárakódik egy vastag héjazat. Amikor aztán az ember tizennyolc, húsz-, harminc- vagy ötvenévesen - ki mikor - elkezdi keresni önmagát, az Istent, az igazságot - valójában ez mind egy -, akkor elkezdi hántani, hámozni a gyémántjáról a héjakat. Nyilván eljutsz olyan helyekre, ahol jól érzed magad, és ahol jól vagy, ott könnyebben megy a hámozás. De mi van, ha nincs rá lehetőséged, hogy helyet keress és változtass az életedben... (...) Nem lehet halogatni, hogy mikor leszek boldog, mert a boldogság ott van bennünk.
Igazság szerint, ha két ember olyan tökéletesen összeillik, hogy mindig boldogok, ha együtt lehetnek, és mindig elhagyottnak érzik magukat, ha elszakadnak egymástól, nem szabadna tűrniük, hogy bármi a világon közéjük álljon.
Boldogok, akik tudnak elhallgatni és meghallgatni, mert sok barátot kapnak ajándékba és nem lesznek magányosak.
Még soha nem működött ilyen prímán az életem. Nem akarok megint a semmibe zuhanni, megint tönkre vágni mindent.
Néha azt hiszem, hogy a boldogság csak egy álom, és az álmokat csak azért találták ki, hogy legyen miután vágyódnunk.
A szívem vadul kalimpált, a vérem forrón lüktetve, sebesen áramlott az ereimben. A tüdőm csordulásig telt a bőréből áradó édes illattal. Mintha az az üresség sose lett volna. Hibátlan egész voltam - nem gyógyult, hanem inkább "soha-meg-nem-sebzett".
Nagy bátorság kell ahhoz, hogy boldog legyen az ember, de te már belekényelmesedtél a boldogtalanságba. Nem volna csodálatos, ha egyszer felébrednénk reggel és te azt mondanád: "ma boldog leszek"?
Facebook
Pinterest