Laurell Kaye Hamilton

Hogy is van az a mondás? Bottal és kővel árthatsz nekem, de a szavak leperegnek rólam. Bárki is találta ki, fogalma sincs arról, mekkora ereje van a szavaknak. Mélyebbre vághatnak, mint bármely kés, nagyobbat üthetnek, mint bárki ökle, olyan részeidet érinthetik, amelyet fizikai erővel soha nem érhetnek el és vannak olyan sebeket ejtő szavak, amelyek soha nem gyógyulnak be, mert akárhányszor a fejedhez vágják, megbélyegeznek vele, és a seb újból felfakad. Olyan, akár egy korbács, minden egyes alkalommal megsebez, amíg úgy nem érzed, hogy a csontodról is lehántja a húst, de a világ nem lát rajtad sérüléseket, ezért azt hiszik, semmi bajod, miközben belül minden egyes alkalommal meghalsz.

Csak azért, mert valakinek a fejére koronát tesznek, még nem jelenti azt, hogy képes uralkodni.

Az otthonodat nem választhatod. Az, ami.

Ha nem tudsz valamit, az nem tudatlanság. De az, ha csak színleled a tudást.

A magányosság erősebb kötelék lehet minden másnál.

Lehet, hogy valami nincs rendben velem, de egy ponton túl vagy elfogadod, hogy ki és mi vagy, vagy egész életedre boldogtalan leszel.

A megfelelő nővel minden lehetséges.

Egyszer mindenkinek eljön az a pont, hogy már nem bírja tovább, legyen bármilyen bátor.

Amikor az emberek azon merengenek, hogy tarthat-e a szeretet örökké, mindig mindenki a szerelemre gondol. Pedig nagyon sokféle szeretet létezik, egyik erősebb és tartósabb, mint a másik.

Vannak, akik hálásak, ha megkínálod őket a szívük legféltettebb vágyával, másokat azonban halálra rémiszt a lehetőség. Mert általában előbb le kell mondanod a régi életedről, a régi éned egy részéről, hogy megkapd, amit szeretnél. És ehhez bátornak kell lenned, különben nem leszel képes a váltásra. Márpedig ha nem vagy képes váltani, mindössze három lehetőséged marad: utálhatod önmagadat, hogy nem vagy képes megtenni azt az aprócska lépést, utálhatod azt, aki miatt feláldozod a boldogságnak a lehetőségét, vagy utálhatod azt, aki a boldogságot kínálja, okolhatod őt, amiért nincs benned elég mersz, és elhitetheted magaddal, hogy nem is volt valóságos a lehetőség. Mert egyszerűbb mást hibáztatni, mint önmagadat.

Azt kérded magadtól, hogy mi a szerelem, meg hogy szerelmes vagy-e. Közben pedig inkább azt kellene kérdezned, mi nem szerelem.

Minden szerelemnek megvannak a meglepetései, rejtelmei, melyek csak az idők folyamán nyílnak meg előttünk.

Túlságosan is jólműködött a kapcsolatunk, túlságosan is boldog voltam vele, így aztán kényszeresen próbálgattam a határait. Hogy vajon mit bír el, és mikor roppan meg. Összetörni persze nem akartam, csak teszteltem. Mert mire jó a tökéletes, ha nem látjuk a határait? A francba is, mekkora zagyvaság! Az igazság az, hogy féltem a boldogságtól.

A szívünk mélyén mindannyian azt hisszük, hogy az ördögöt észre lehet venni, hogy már ránézésre látjuk a gonoszságot, de ez egyszerűen nem így működik.