Laurell Kaye Hamilton

Októberben van néhány nap, amely majdnem tökéletes. Az ég kifeszül a fejünk fölött, tiszta kék, olyan mély és makulátlan, hogy minden megszépül tőle. Az országút mentén vörös, arany, rozsdabarna, bordó és narancsszínben játszanak a fák. Minden szín neonfénnyel ragyog, lüktet a nehéz, aranyló napfényben.

Én soha nem bocsátottam meg senkinek semmit. Ez nyilvánvalóan jellemhiba, de a fenébe, mindenkinek kell legalább egy.

Ha már meg kell halni, legalább bátran haljunk meg. Ez kiborítja az ellenséget.

Én téged akarlak. Csak azt nem tudom, meg tudok-e birkózni mindazzal, ami te vagy.

Az apró termet, a nőies finomság és a tökösség minden ellenkező híresztelés ellenére sem zárják ki egymást.

Mindig szeretni foglak. Amikor ez a vörös haj fehér lesz, még mindig szeretni foglak. Amikor a fiatalság sima puhaságát felváltja az idő törékeny puhasága, bőrödet még mindig meg akarom majd érinteni. Ha arcodat elborítják a ráncok a mosolyaid, a szemeden átsuhanó meglepetések miatt, amikor minden elsírt könnyed nyomokat hagy arcodon, még inkább kincsként foglak őrizni, mert ott voltam, és mindezt láthattam. Meredith, meg fogod osztani velem az életedet, és szeretni foglak, amíg az utolsó lélegzet el nem hagyja tested vagy testemet.

Rám mosolygott, és szemében nem csak örömöt láttam. Neki helye van az életemben. Valakihez tartozik. Nem csak a boldogságot keressük. Tartozni is akarunk valahova. Mi, a szerencsés kevesek megtaláljuk gyerekkorunkban, családunk körében. De legtöbben közülünk felnőtt létünk legnagyobb részét azzal töltjük, hogy keressük azt a helyet, személyt vagy szervezetet, amelyben, amelynél úgy érezzük, fontosak vagyunk, számítunk valamit, és hogy nélkülünk valami visszafordíthatatlan történik, megakadályozhatatlan. Mindannyian érezni akarjuk, hogy minket nem lehet helyettesíteni.

A mosolya még szélesebb lett, öröm volt ránézni, mint amikor a nap előbújik a fellegek mögül, és a világosság szétárad az égen.

Még mindig nem sírt. Én már bőgtem volna. De a csajok könnycsatornájában több vegyi anyag van. Emiatt könnyebben sírunk, mint a férfiak. Becsszóra.

A hangja olyan volt, mint a puha szőrme, lágy és telt, egy kicsit obszcén, mintha már az, hogy szóba áll vele az ember, valami mocskos dolog lett volna. Talán az is volt.

Az a kozmetikum, amit soha nem használok, az alapozó. Elképzelhetetlen, hogy palacsintatésztával mázoljam be a képem.

Természetes emberi tulajdonság, hogy elpusztítsuk azt, amitől félünk.

Minél makacsabbul bizonygatod az ártatlanságodat, annál biztosabbak benne, hogy hazudsz.

Amikor az ember kezdi hinni, hogy a halál minden gusztustalan mozzanatát ismeri, kiderül, hogy rohadt nagyot téved.

Amit egy mozdulattal meg tudsz javítani, azt egy másik mozdulattal össze is tudod zúzni.