Laurell Kaye Hamilton

Az emberek úgy beszélnek a bánatról, mintha az valami puha, nedves, könnyes valami lenne. Pedig a mélységes, valóságos bánatban nincsen semmi puhaság, a valóságos bánat, az igazi gyász és fájdalom kemény, mint a kő, és éget, mint a tűz. Kiégeti a szívet, sziklák súlyával összezúzza a lelket. Mindent elpusztít, és hiába, hogy a szíved dobog tovább, hogy a tüdőd nem áll meg pumpálni, meghalsz. (...) Minden, ami addig biztos volt, amit valóságnak hittél, véget ér.

Ez most az igaz szerelem volt, a régi sebek begyógyításának illúziója, a biztonság meséje. Ami kicsit igaz is, hiszen a szerelem megóv, ugyanakkor hazugság is, mert mindentől még a legnagyobb szerelem sem védhet meg. Ha az emberben belső félelmek garázdálkodnak, még egy elsöprő érzelem sem védhet meg. A tudattól, hogy még a szerelmet is elragadhatják, és akkor egyedül maradsz, nem lesz melletted senki, soha többé.

Nem lehetek mindig mindennek az ura. Néha hagynom kell, hogy mások vigyázzanak rám, olyanok, akikben megbízhatok.

A szerelmet, amilyennek én élem meg, leginkább egy csészéhez tudnám hasonlítani. Lassacskán telik meg, cseppről cseppre, de a vége felé az ember már látja, hogy a folyadék egészen a peremig ér, és elég egyetlen apró cseppecske, és a felszín megtörik, kibuggyan a csésze tartalma, áttöri a határokat. Régebben nem láttam ennyire a folyamatot, de elég jó kis rutinom lett már, volt alkalmam bőven. És most is látom, hogy már csak miniatűr cseppek kérdése, és megint elborít a nagy érzelem, a barátság végképp szerelembe fordul, és akkor megint egy férfival több lesz az érzelmi életemben.

Amíg nem ismertelek, azt gondoltam, hogy az a bátor, aki nem fél. Pedig az az igazán bátor, aki retteg, de leküzdi a rettegését és megy előre.

Már többször is mondtad, hogy a szenvedély perzselésére vágysz, azt akarod, hogy elemésszen a szerelem. Én világéletemben menekültem az olyanok elől, akik ezt várták tőlem, szóval nagyon nem értem, miért is vágysz ilyesmire, de igyekszem elfogadni.

Ha valaki utálni akar, akkor a fejed tetejére is állhatsz, akkor is utálni fog.

Még mindig nem árulta el, mi a gond. (...) Vártam türelmesen, hátha beavat. Ha egy barátnőmmel ülünk így, biztosan rákérdezek, de a férfiakkal nem árt az óvatosság. Őket be kell cserkészni, mint egy nagyvadnak az áldozatát. (...) A férfiak nagyon rejtőzködők, ha érzelmekről van szó. Egy rossz mozdulat elég, kicsit megpiszkálod őket, és már magukba is fordultak. Óvatoskodva, kivárva sokkal előbb derülnek ki a dolgok. Jó, néha nem árt egy jól irányzott kérdéssel fejbe bunkózni őket, attól megjön az eszük, de az esetek többségében a járható út, ha békén vannak hagyva.

Megfogtam a kezét, és ahogy megszorítottam, görcsös sóhaj szakadt fel a melléből, és már azt hittem, mindjárt sírva fakad, de visszanyelte a könnyeket, amik az előbb már ott remegtek a szemében. És ez megijesztett. Szorosan magamhoz öleltem, ő pedig kapaszkodott belém, mintha én lennék az utolsó reménye ezen a világon. Annyira nagyon férfira vallott ez az ölelés. Egy nő sírva fakadt volna, de legalábbis minden felszakad belőle, kibeszéli magát. Egy férfi eddig jutott el, nem tovább, ennyit tudott felfedni a fájdalmából.

A szenvedély a szerelem egyik formája, de az még nem szerelem.

A halál közelségénél semmi nem motivál jobban.

Vannak a fizikai túlélésnél fontosabb dolgok is. Képesnek kell lenned tükörbe nézni.

A bátorság nem ment meg a szörnyektől. Csak jobbak lesznek tőle az esélyeid.