Idézetek a lélekről
A legnagyobb babonáink egyike az elme különválasztása a testtől. Ez nem azt jelenti, hogy be kellene ismernünk: csak test vagyunk, semmi több; azt jelenti, hogy egészen új elképzelést kell alkotnunk a testről. Mert ha a test külön való az elmétől, akkor az nem más, csak amolyan porhüvely. Ha azonban elválaszthatatlan az elmétől, a test már egészen mást jelent, és még nincs megfelelő szavunk egy egyszerre szellemi és anyagi világ megnevezésére.
Test és lélek harmóniába hozása fontos feladatunk az életünk során. Minden átalakuláskor törekedni kell arra, hogy ne csak a külső változzon, hanem belül is utolérjük magunkat.
Hová mész most, lélek? Hosszú-hosszú út áll előtted. Indulj hát útnak! Remélem, békés utad lesz! E világ már semmit sem tartogat számodra. Távozz hát békével!
Aminek eleje van, annak okvetlenül kell, hogy vége is legyen. Ez, azt hiszem, olyan színigazság, amit nem lehet, de nem is kell bizonyítani. Annyira magától értetődő. Valóságos axióma. S ez egyike a legfőbb bizonyítékoknak a lélek halandósága mellett.
Az ember semmi a lelke nélkül.
Rendkívül nehéz megszabadulni, megválni a lelki és fizikai terhektől, a bennünket nyomasztó batyutól. Néha csak igazi fájdalmak árán sikerül, mint amikor elválunk valakitől, aki kedves a számunkra. De ha javítani akarsz a dolgok állapotán, ha könnyű szívvel szeretnél élni, el kell kezdened a selejtezést. Abban a pillanatban, ahogy leváltál, újfajta bőség árasztja el az életed.
A lélek mélyebben fekvő zugaiba nem lát bele senki.
Nincs rá bizonyítékunk, hogy a többi ember a miénkhez hasonló öntudattal rendelkezik és él. Azt tudjuk, hogy mi rendelkezünk öntudattal, mert közvetlen tapasztalásunk van a gondolatainkról, az érzéseinkről, arról a megfoghatatlan valamiről, hogy milyen érzés élni, de mások öntudatáról nincs tapasztalatunk, és ezért... és ezért nem tudhatjuk biztosan, hogy mások is élnek, valóban élnek, és úgy tapasztalják meg az életüket, ahogy mi a sajátunkat. Lehet, hogy csak mi vagyunk olyan valódi személyek, akiket emberekként viselkedő, üres bábuk vesznek körül, ám nincs olyan belső életük, mint nekünk.
Az emberi lélek nem adja meg magát a gépies mérnökösködésnek, bármilyen szinten valósuljon is meg.
Ebben a tiszta toszkán levegőben van valami, amitől még a fizikai érzések is spirituálissá válnak. Ugyanolyan, mint amikor az ember Mozartot hallgat: egyszerre dallamos és vidám és borongós, amitől csodálatos teljesség lesz úrrá az emberen, s úgy érzi, szinte testetlenné vált. Néhány áldott percre megtisztul minden durvaságtól, s az élet zűrzavara tökéletes harmóniába olvad.
Minden emberben születésétől fogva van két "hangerő-szabályozó". Az egyik az intuíciót, a másik a racionalitást szabályozza. Gyermekként az intuíciót jelképező van a maximumon, a másik pedig a minimumon, majd mire felnövünk, a helyzet megfordul. Az a rengeteg szabály, amelyet megtanítanak nekünk, gondoskodik arról, hogy intuíciónkat teljesen elnyomjuk.
A szellem az anyagnak ugyanaz, mint az élesség a késnek. A test úgy viszonylik működéséhez, mint a kés az éléhez. Az "élesség" megnevezés nem a kés. A "kés" megnevezése nem az élesség. Természetes, hogy élesség nélkül nincs kés, kés nélkül pedig nincs élesség. Senki nem hallott még olyat, hogy egy kés eltűnt, az éle pedig megvolt. Hát elképzelhető, hogy a test meghal, a szellem pedig fennmarad?
"Lyukas zokni a lelked, rossz is neked, meg jó is neked." (...) A lélek is attól egyéni, hogy elnyűtt, megviselt.
A lélek nem ismer időt.
Az embereket nem Isten veti a pokolba vagy emeli a mennybe, hanem saját lelkük - és amikor lelkiállapotuk megváltozik, ennek megfelelően költöznek át egyik másvilági helyről a másikra.