Vers
Már, Fájdalom, lakótársam leszel, Míg csak élek? - Közös tűz, közös ágy, Közös - ó, kínok kínja - koponyánk, S amikor én eszem, te is eszel?
Megérintek száz meg száz virágot, és nem szakítom le egyiket sem.
A belső szabadság pillanata amikor az elme kitárul és a végtelen világegyetem kitárul és a lélek szabadon vándorolhat.
A Szabadság pillanata: ahogy a börtönlakó pillant a Napba mint egy vakond a lyukából.
Ha minden más csődöt mond, még mindig megkorbácsolhatjuk a lovak szemét, hogy aludjanak és sírjanak.
Rágódott rég egy kérdésen a földigiliszta: Miért utálja őt az ember, hiszen olyan tiszta? Nem volt képes felelni rá sok oktalan állat, hogy terem az emberszívben undor és utálat.
Kedvesem, fáj, hogy ezt kell mondanom, tegnap még szerettelek, ma már gyáván elfutok. Ez csak egy levél, szavakba önteni nem tudom, nem hazudok neked, nincs miért maradnom.
A születés véres és fájdalmas. Az élet hosszú és vigasztalan. A halál lassú és megalázó.
Búcsúzom jótól s rossztól minden estelen, a port elhagyni remény tölt el s félelem. De reggel újra ez, mivel találkozom: gyötör a jóság és a rosszat átkozom.
A sors nem nékem szánta - hát mért láttam álmomban magát? Van örök álom: a lovag hölgyét álmodja egyre csak, ellenségét az üldözött, a hajlékát a száműzött, az óceánt a kapitány, rózsaszín ködöt a leány. Az én álmom más: valami megfejthetetlen, egyszeri, s ha egyszer mégis visszatér, a szívemből kiszáll a vér.
Szemem ablaknál éjsötétbe mélyed,
várva, hogy jön még boldog pillanat.
Máshoz sodort régóta szenvedélyed.
Mindegy. Én őrzöm féltett titkodat.
Szívedben mind, mi ködbe veszni látszik,
csöndemben tiszta lesz, igen.
És hogyha elhagy egyszer az a másik,
nem vallhatod be, csak nekem.
A dalolásban meggyógyul a lélek. A harmónia, e titkos világ feloldozást ad minden tévedésnek, s a dölyfös szenvedélynek zabolát.
Egy régi szempár fénye éget, hang suttog, elfoszló zene, s nyomán szívemben újraéled letűnt idők igézete.
Vaszilij Andrejevics Zsukovszkij
Facebook
Pinterest