Vers
Hosszu fütty fonja át füstezüst homlokát, karcsu, rőt háztetők s csengettyűk Párizsát.
Felmordult a medve a sok rossz mackóvers hallatán: - Ez mind kontár! Sarlatán! Mit gügyögnek, locsognak szerencsétlen bocsoknak! Oly negédes némelyik, hogy már szinte émelyít. Te szent múzsa, irgalmazz, milyen ócska rímhalmaz!
Manó sír a fák alatt, siratja a tűnt nyarat. Hej, Iván-éj, Szent Iván-éj! Siratja a tűnt nyarat.
Megvagy-e, anyóka, kedves, élsz-e? Élek én is. Most köszöntlek én. Áradjon kis házad ereszére az a mondhatatlan esti fény.
A természet csak homlokába tett Látó szemet, hátát, a védtelent, Csupán a jámbor hűség védi meg.
Testvérek népe, egy nemzet leszünk, baj és veszély nem választ el soha. Szabadok leszünk mindig, mint apáink, Inkább halált, mint szolgaságban élni!
Gyúlj ki, égi szikra lángja, szent öröm, te drága, szép! Bűvkörödbe, ég leánya, ittas szívünk vágyva lép. Újra fonjuk szent kötésed, mit szokásunk szétszabott, egy-testvér lesz minden ember, hol te szárnyad nyugtatod.
Ebben a sötétségben dermedt kézzel keresem az arcom Látom magam elhagyottan a végtelenben.
Ha a remény, mit jóságod adott, s a nagy kívánkozás se csal szívemben, kettőnk között a fal dőljön le menten, mert duplán fájnak a titkolt bajok.
Már nem nyugtat meg véső és ecset; egyet kívánok: az égi szerelmet, mely karját tárja felénk a keresztfán.
Engedd, hogy érezzem az örökkévalóság levegőjét, most, hogy már lejár időm! Reád bízom, Uram, magamat, ne engedd, hogy elvesszek az örökkévalóságban!
Ahol egykor te voltál, most lyuk tátong, és valahogy folyton körbe-körbe járom nappal, s éjszaka belecsúszom. Pokolian hiányzol.
Facebook
Pinterest