Szergej Alekszandrovics Jeszenyin

Arcod haván bogyók bíbor vére - szép voltál, te kedves, illanó! Szelíd, mint az alkony puha fénye, s fehéren sugárzó, mint a hó.
Szemed magvai kihulltak régen, neved, a törékeny, messze szállt. Gyűrött sálam őrzi már csak híven fehér kezed hársméz-illatát.

Éveim búcsút intenek a hajdani duhaj legénynek. Új vágy telíti szívemet, véremben hűsebb szenvedélyek.

Megvagy-e, anyóka, kedves, élsz-e? Élek én is. Most köszöntlek én. Áradjon kis házad ereszére az a mondhatatlan esti fény.

Porhavat zudít a fergeteg, minden utat, ösvényt eltemet.
Útközben a friss szél elaludt; hó lepi az erdőt, a falut.

Manó sír a fák alatt, siratja a tűnt nyarat. Hej, Iván-éj, Szent Iván-éj! Siratja a tűnt nyarat.

Ne bántsd, ami elmult, mint az álom s ne hánytorgasd azt, ami meg most van: az életnek annyi veresége, fáradtsága, szenvedése rajtam.

Vágyaimat fukarabbul mérem: álmodtalak volna, életem? Mintha lovon szálltam volna fényben, piros lovon tavasz-reggelen. Csupa árnyak vagyunk a világon, hull a juhar rézszín levele. Mégis mindörökre áldva áldom, hogy virultunk s meghalunk bele.

Szertemállott árnyak rég az éjben, s benned is hunyóban már a tűz. Soknak ültél, tudom, az ölében, ahogy most az én ölemben ülsz.
Mélyein félig lehunyt szemednek egy-egy arc dereng, kísért a múlt. De hát nagyon magam sem szeretlek, vesztett szépség csábít, ködbe fúlt.

Ki vagyok? Csak álmodom, tünődöm, szemem kékjét homály itta fel. Mellékesen élek itt a földön, épp csak úgy... együtt a többivel.

Vádlón ne kutass a szivemben, megvetlek örökre, ma lásd, de imádom a fényt a szemedben s a ravasz hitetést, a csalást. (...) Megvetlek téged örökre, de végül is ezt rebegem: ha a menny s a pokol nem lenne, kitalálnánk, hogy legyen.

Ég veled, barátom, isten áldjon, elviszem szívemben képedet. Kiszabatott: el kell tőled válnom, egyszer még találkozom veled. Isten áldjon, engedj némán elköszönnöm. Ne horgaszd a fejedet, hiszen nem új dolog meghalni a földön, és nem újabb, persze, élni sem.

Amikor a háztetőn a hajnal macskamódra, lustán lépeget, emlegetnek tűnődő szavakkal vizimanók, dúdoló szelek.
Kéklő esték azt suttogják rólad: álom voltál, elhaló zene. De tudom - aki formálta vállad, fénylő titkoknak volt mestere.