Búcsú az élettől
Ősz van és peregnek a sárgult levelek, Meghalt a földön az emberi szeretet. Bánatos könnyekkel zokog az őszi szél, Szívem már új tavaszt nem vár és nem remél.
Utolsó vasárnap kedvesem gyere el, pap is lesz, koporsó, ravatal, gyászlepel. Akkor is virág vár, virág és - koporsó. Virágos fák alatt utam az utolsó. Nyitva lesz szemem, hogy még egyszer lássalak. Ne félj a szememtől, holtan is áldalak...
Fáj téged elengedni, de soha nem fogsz követni. Vége a nevetéseknek és lágy hazugságoknak, vége az éjszakáknak, amikor próbáltunk meghalni, ez a vég.
Midőn a roncsolt anyagon Diadalmas lelked megállt; S megnézve bátran a halált, Hittel, reménnyel gazdagon Indult nem földi útakon, Egy volt közös, szent vigaszunk A LÉLEK ÉL: találkozunk!
Óh, múlni már Ősz! hullni már Eresszél! Mint holt avart, Mit felkavart A rossz szél...
Ez a világ, e földi élet Mi más az ifjúnak s a vénnek! Előbb arany, utóbb csak talmi, S a vége az, hogy meg kell halni.
Tudni, hogy nincsen cél, tudni, hogy nincs Isten, Félni, hogy talán még igazság sincsen, Tudni: az ész rövid, az akarat gyenge, Hogy rá vagyok bízva a vak véletlenre. És makacs reményem mégis, mégis hinni, Hogy amit csinálok, az nem lehet semmi. És örülni tudni a nagy megnyugvásnak, A fájdalmat, örömöt gyógyító halálnak.
Élj gyengédségben, és bármikor állj készen a búcsúzásra!
Facebook
Pinterest