Búcsú az élettől
Az elvetett magok most bizonyára szenvednek a földben, s fényre áhítoznak; őket is nyomja a lidérc, ők is azt álmodják, hogy hosszú föld alatti folyosón kúsznak, rájuk omlik a föld, dühödten küszködnek, hogy kijussanak a napra. Aztán halkabban sírdogált tovább, mondván, hogy a tél a föld betegsége, s ő maga is meg fog halni a földdel együtt, hacsak a tavasz meg nem gyógyítja mindkettőjüket.
Igazából senkinek sem hiányoznék - folytatja, és szemernyi önsajnálat sincs a hangjában. Azt tudom, hogy a családja nem törődik vele. Biztos meggyászolnák, ahogyan néhány haverja is. De nem okozna törést az életükben. (...) Rádöbbenek, hogy csak egyetlen ember van, aki soha nem tudná kiheverni Peeta halálát. Én.
Nem nehéz meghalni, ha az ember tudja, hogy élt. És én éltem.
Mozdulatlan, hanyatt fekszem az ágyon, látom a szemem: rám nézel vele. Halj meg! Már olyan szótlanul kivánom, hogy azt hihetném, meghalok bele.
Élet, édes, nagyszerű, felejthetetlen élet! Nem távozhatsz már tőlem. Magamban őrizlek. Sose gondoltam, sose reméltem, s íme, magamban viselem. Ott heverünk óriási tenyerén, és az élet futott, futott velünk, sokan nem érkeztünk meg sehova, minden elmúlt, mindennek vége. De valami megmaradt. Nem minden lábnyomot nő be a fű, nem illan el minden sóhaj. Én maradok. És ő is marad.
Ölelj meg engem, Istenem, már föl akarom adni az örök ellenállást, már meg akarok halni. (...) Nem félek a haláltól. Megállok vele szemben. De mikor lesújt rám, Isten, ölelj meg engem.
Tűznél ülök, s elgondolom, milyen lesz a világ, ha jön a tél, amelynek én nem látom már tavaszát.
Egy napon majd te is rájössz, milyen az, amikor egy öreget minden ereje elhágy... Nem foglalkoztat a halál különösebben, egyszerűen csak abba a korba jutottam, amikor el kell fogadnom a tényt, hogy hamarosan lejár a nekem kiszabott idő. Ilyenkor az ember szeret számadást készíteni, szívesen teszi rendbe lezáratlan ügyeit.
Nem félek az ismeretlentől. Csak az bosszant, hogy elveszítem, amit ismerek.
Tekintetét a földre szegezte, az árnyékára, a hóhér árnyékára, mely az övét követte. (...) Arra gondolt, ahogyan ebbe a világba belépett: egy hitvány falusi harami (törvénytelen) gyermeke, egy nem kívánt, szánalmas, sajnálatos baleset. Egy gyom. És mégis úgy hagyja el a világot, mint egy nő, aki szeretett és akit szerettek. Barátként, társként, gyámként. Anyaként. Végül mégis nyomot hagy maga után. Nem. Nem volt olyan rossz, gondolta Marjam, hogy így kell meghalnia. Nem annyira rossz. Törvényes vége volt egy törvénytelen kezdetű életnek.
Az öregség nem a fiatalkori gyönyörök folytatása, hanem hosszú alászállás, amelyben az élet örömei, végül a legegyszerűbbek és legkisebbek is, hátramaradnak az úton. Persze: mindnyájan harcolunk a kétségbeesés ellen, de a végén mégiscsak az győz. Mert győznie kell. Hogy búcsúzni tudjunk.
A halál még nem jelenti feltétlen a véget. (...) Még megmaradunk egy ideig, még küzdünk, de a halottak már látják, hogy közéjük tartozom.
Ha én elmegyek innen, velem jön a világ. Ez a világ, amit én látok, a magam szemével, a magam hangulatain keresztülszűrődve. És se esték, se hajnalok, se felhők, se szelek, se csillagok többet olyanok nem lesznek, mint most. Mert nem látom őket többé olyanoknak. Akik utánam jönnek, már nem az én világomat látják, csupán a magukét, s az én számomra az már úgyis idegen.
Nem ölelek többé, elég volt. Nem ölelt vissza, eldobott (...) S megölellek még egyszer, Élet, Utolsót lendül a karom S úgy fonódik be görcsösen Küllőibe a szent keréknek.
Minden öngyilkosság őrültség, s minden őrültségben van valami, ami elárulja magát. Sok ember tudja már, hogy ő őrült, az öngyilkos is tudja azt mind. Takargatni akarja a titkát, hogy meg ne tudják. Éppen azzal árulja el. Fölteszi magában, hogy okos dolgokat fog beszélni, hogy meg ne tudja senki, hogy ő bolond; de azok az okos beszédek mind nincsenek rendes helyen és időben alkalmazva, s felköltik a gyanút; túlságos jókedvet mutat, vigad, tréfál; de vígsága oly aggasztó, oly rendkívüli, hogy aki látja, borzadva mondja magában: "Ez vesztit érzi!"
Facebook
Pinterest