Hans Fallada

Az ember arra született, hogy morogjon. (...) Amint az ember megszületik, tüstént morogni kezd, akár a fiatal gödölye, ha pedig meghal, hörög, mint egy vén bakkecske. És az egész közbeeső időben elszántan morog. No nem, elégedettek azelőtt sem voltunk! De azelőtt mindenki csak annál akart többet, amennyije éppen volt, ma pedig azt kívánja el, ami a másé!

Élet

Élet, édes, nagyszerű, felejthetetlen élet! Nem távozhatsz már tőlem. Magamban őrizlek. Sose gondoltam, sose reméltem, s íme, magamban viselem. Ott heverünk óriási tenyerén, és az élet futott, futott velünk, sokan nem érkeztünk meg sehova, minden elmúlt, mindennek vége. De valami megmaradt. Nem minden lábnyomot nő be a fű, nem illan el minden sóhaj. Én maradok. És ő is marad.

Valahol ebben a városban van egy gép - persze, hogy gép, emberek sohase tűrnék, hogy ilyesmire használják fel őket! - és az éjjel-nappal papírt okád a városra, a népre. Pénznek nevezik ezt a papírt, számokat nyomtatnak rá sok-sok nullával, amelyek egyre gömbölyűbbek. És ha agyonhajszolod magad, ha sikerül valamit megtakarítanod öreg napjaidra, értéktelenné válik az egész. Papírrá, papírronggyá!

Egy férfinak dolgoznia kell, ez kétségtelen, ha jogot akar formálni az önérzetre. Csakhogy a munka megválasztásában szabad akaratának kell lennie; a gyűlölt, csak pénzért végzett munka megszégyenítő.

Az alázat hasznos a fönnhéjázóknak, akik rászorulnak a korbácsra. De én a régiekkel tartok, akik megmérkőztek az istenekkel a boldogságukért.

Csak egyszer élünk, mire meghalunk, rég meghaltunk már; mert ha megöregszünk, ha elmúltunk huszonöt évesek, a kutya sem vesz észre minket.