Búcsú az élettől
Barátaim azt hiszik, hogy fekszem, nem tudják, már járni tanulok megadóan, Isten oldalán.
Az én testem megtört, most már el kell engedned. Apáimhoz megyek. És az ő dicső körükben sem kell majd szégyenkeznem.
Ha otthagyjuk az illatunkat, amikor kimegyünk egy szobából, valami a lelkünkből is itt kell, hogy maradjon, amikor itt hagyjuk az életet, nem?
Ne azért imádkozzatok, hogy ne pusztuljak el, hanem hogy a halálom értelmetlen ne legyen.
Nosztalgiás hangulatom nem akar enyhülni. Különös hangulatok ezek. Belefáradtam az életbe. Őrjítő bánat és szomorúság nehezedik rám, mindent reménytelennek érzek. Olyan ez, mint egy finálé.
Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom; Mert nincsen rá szó, nincsen fogalom; De megmutatná a nagy veszteség: Ha elszólítaná tőlünk őt az ég...
A napok egymás után suhantak, s minden naplemente az ő életéből vitt magával egy napot, minden földerülő reggel az ő életéből egy hosszú éjszakát. Néha elámélkodott: hát van kívüle még más is, aki érzi a sorsnak ezt a hallatlan erejű nyomását?
Először felfogta a sorsát - majd megkísérelt lázadni -, s most egyszer s mindenkorra beletörődött. Olyan fájdalmas, szelíd és oly szép volt ez. Sírt - csendes, fullasztó sírással -, sírt, hogy egész teste reszketett belé. Oly kimondhatatlanul szerette mindazt, amit most itt kell hagynia. A napot, a füvet, a földet. Mind, mind az embereket. S attól, hogy tudott már sírni és szeretni, nagyon boldog lett. Nem volt már benne szemernyi keserűség sem - többé nem félt a hosszú álomtól. Annyit tudott csak: mindaddig, míg egy szikrányi élet lesz benne, kinyúl minden létező felé, a kedves és gyönyörű világ felé, a titokzatos és csodálatos élet felé. Tudata utolsó rezdülésével is ezeket érzékeli majd: a földet, a fákat, a madárdalt és az ég kékjét.
Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk, a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk, olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép, végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain.
Én istenem, ha menni kell, Add, én is így mehessek el, Éjjel, sötétben, észrevétlen, Büszkén, magamban, ahogy éltem. Mikor az élet menekül, Haljak meg én is egyedül, Egy vén díványra ráborulva, És senkire se rászorulva, Mint az apám.
Mi történt? Kedves, ne sirass! Amit éreztem: vedlés. Sorsom szálai széthulltak, és most száz tér s száz idő formál egyszerre, bontó-épitő; (mint régen egy).
Az ember hiába hódítja meg gondolkodásával az elmúlást, ez a hódító gondolat maga is elmúlik.
Megfogta kezem és szótlanul, mozdulatlanul ült ágyam mellett. Az emberi kéz érintése jólesett. A fájdalom elcsendesedett, s a zsongó békében, mely reám köszöntött, megnyugodva éreztem ezt az emberi kezet, amely az idegen világban, a váratlanul reám zuhant nyomorúságban érzelgősség nélkül figyelmeztetett, hogy az emberi részvét és segítség minden szörnyűség közepette is működik. (...) Arcán megjelent az a szomorú mosoly, melyet nem tudok elfelejteni: mintha tehetetlenségében mosolyogna ilyen szomorúan, mintha bevallaná..., hogy tudásának és segítőkészségének körülbelül ez a határa, ez minden, amit egy ember végső szükségben tehet egy másik emberért.
Lekívánunk egy csillagot. Én meg végre nyugodt vagyok, ahogy markolod a kezem. Vagy én a tiéd. Csak soha ne múlnánk el. Pedig el fogunk. Egyszer biztosan. A fájdalom is számolja a perceket, nem csak én.
Szemem lehunyva. Gyertyám is tövig égett. Látok: sötétet.
Facebook
Pinterest