Búcsú az élettől
Egyszóval, édes fiam, az istenek nem teszik a rendet biztosabbá, sem az embereket jobbakká, csak a félelmet és a rettegést növelik a szívünkben. Szabadulj meg az elmúlás félelmétől, amint bölcs emberhez illik, és megszabadulsz az istenektől való rettegéstől is.
A test még harcol A lélek megszokta már Semmi közelít.
Csak akkor nyugszik meg a lelkem, csak akkor leszek képes elviselni a halandóság testet-lelket megremegtető érzését, ha rendbe rakom a gondolataimat, és ha a mindenség egészéhez igazítom az életemet és a halálomat. Ha megértem, hogy az életemet, létezésem örömét, a földön töltött éveimet kell boldogan fogadnom, és nem szörnyűséges tragédiaként rettegnem a tudható véget.
Amikor tisztelgünk a haldokló előtt, akkor egy másik ember előtt hajtjuk meg a fejünket, aki a vég perceiben minden különösségétől megszabadult, egy másik ember, önmagunk mása, aki most eltávozik közülünk. Egyéniségünk minden bizonnyal roppantul különböző volt, de egymáshoz hasonlóan születtünk és halunk ki innen. A kezdet és a vég állapotában nagy egyenlőség uralkodik az emberek között.
Éld át a perceket úgy, hogy sosem tudhatod, mikor kell közben elbúcsúzni örökre.
Minden nap egyforma, semmi sem változik, Valaki megszületik és valaki meg távozik. Nem bírja már tovább, el kell hogy menjen, Feladja a harcot az élettel szemben.
Nem, többé sohase vállalom a szeretet megalázó rabságát és fájdalmát. Azok a kötelékek, melyek még megvannak, lassan bomoljanak szét, szakadozzanak el, aztán legyek végre szabad. Jobb úgy elmúlni ebből a világból, hogy a kutya se ugasson utánunk.
Voltak emberibb korok, amikor a haldoklót kézen fogva vezették át a túlvilágba az élők. A szerzetesek között ma is szokás, hogy az élők a haldoklóval a túlvilágról beszélgetnek szépen, csöndesen, nyugodtan, és közben fogják a kezét. Nem tekintik olyan nagy dolognak a halált, de becsülik annyira az életet, hogy az élő mellett legyenek az utolsó pillanatig. Amikor rájuk kerül a sor, az ő kezüket is fogja majd valaki. Amikor pedig sírniuk kell, sírnak.
Gondolatban eljut oda, hogy legjobb volna meghalni, igen ám, de senki sincs, aki osztozna vele a halálban; ez gyötri, ez tölti el búbánattal.
Itt - szívem mellett, itt rágja egy féreg... Érzem, mint mardossa azt... A halált én magammal hordom! - Szárazak szemeim, mint a mező az aszály idején! Orcám sárga, mint az érett kalász. Érlelődöm én is a betakarításra. Lehullott testem, mint a megszedett szőlőtő. Közel van a lemetszés ideje. Légyen meg a te akaratod.
A sírverem oly híves, oly csendes, oly megnyugtató. A földben a gyötrelmek mind elmúlnak! Mikor a fű megnevekedik sírhalmomon, melynek ölébe én elrejteztem, és azt a szél lengeti, ott - vége lesz gyötrelmimnek!
Mindig halkabban, csendesebben, Mindig távolabb, távolabb... Halálvágyban szőtt álmokat Ringatok el sok régi sebben.
Huntington-kórban szenvedek. Haldoklom. Nem tudom mikor történik meg, de hamarabb, mint terveztem. És mindent megteszek, hogy meggátoljam, mert csakis úgy hozhatok helyre valamit, csak akkor fog jelenteni valamit az életem, ha addig élek, ameddig és amilyen jól csak tudok élni.
Két gerle megmutatja Kihűlt hamvaimat, S elturbékolja néked Az én szomorú halálomat.
Gyere utánam, mihelyt lehet. Oly szerencsétlen leszek nélküled még Isten közelében is. Ne hagyj soká magamra (...)! Itt volt a paradicsom. Az ott fönn csak az ég.
Facebook
Pinterest