Nagai Kafú

Az ember végtelenségig sorolhatná, hogy mire vágyik, s mi az, ami ebből nincsen meg; ha azonban abból a szempontból tekint vissza, hogy hogyan is élt, s ha megállapítja magában: "Hitemre, sok mindenen mentem keresztül, sok mindent próbáltam, és az semmire sem vezet, ha azon emésztem magam, ami nincs, ha egyszer az ember előző élete amúgy is elhatároz mindent!", akkor elég, ha az ember megleli a mégoly személyes kielégülés tárgyát ahhoz, hogy semmit se bánjon meg a döntő órában.

A korral még az emléke is feledésbe merül a kamaszkori gyötrelmeknek és szorongásoknak, az ember hajlamossá válik a moralizálásra, és személytelenül bírálgatja az ifjú nemzedék minden cselekedetét.

Ahogyan egy csöppnyi rovarnak megvan a maga lelkülete, úgy különbözik egymástól az emberek vérmérséklete.

Ingerlő vágy űzi valami meghatározatlan felé, ami csillapíthatná magányát és szomorúságát; egy szép nőnek szeretné kiönteni a szíve zavaros fájdalmát, egy nőnek, mindegy, hogy kinek, csak gyöngéd megértéssel találkozzék.

Gondolatban eljut oda, hogy legjobb volna meghalni, igen ám, de senki sincs, aki osztozna vele a halálban; ez gyötri, ez tölti el búbánattal.