Búcsú az élettől
Fáradt vagyok. Belefáradtam a próbálkozásba. Belefáradtam a falakba. Belefáradtam a hazugságokba. A félelembe. A halálba. Olyan fáradt vagyok.
Gyáva a szívem. Az imák az Égben összeérnek. Uram. Valahogy már késő. Nem tudom rád bízni magam. Noha nem akarom csüggedten tudomásul venni - se magamat, se a bűnösségemet, se téged. De be se akarok csapni senkit. Legföljebb téged. Az ima a szív emlékezetének gyakori ébresztgetése. Gyakrabban kell emlékezni Istenre, mint ahogyan lélegzetet veszünk. Irgalom Atyja, ne hagyj el. Hogyan tovább? Erre várok tőled választ, mert ez az én kérdésem. Úgy szoktál válaszolni, hogy nem válaszolsz. Szépen tudsz hallgatni, Uram. Ha kérdezlek, hallgatsz, és ha már nincs több kérdés, az lesz az igazi válasz. Mégis most azt kérdem, mi végre. Ki vagy Te, Uram, és ki vagyok én? Tudom, rossz kérdés. Engedj látnom. Árva szívem holt erét töltsd meg, égi Jóság.
Nem mindenki hagyja el ezt a földi nyomorúságot szerencsétlenül, összezavarodva. Ethel Waters mondta: "Nem félek a haláltól, drágám. Voltaképp, valahogy már várom is. Tudom, hogy az Úr átöleli ezt a nagy kövér verebet".
Végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain, tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy, hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk, ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán, ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.
A tanulság közös nevezőre hoz és láncszemekként kapcsol össze minket. A lánc végén zsebóra függ, amelynek számlapja a múló időt mutatja. Tik-tak, tik-tak, halljuk - a ketyegés megtöri a csöndet, ám hiába látjuk, az idő múlását gyakran nem érezzük. Pedig minden másodperc nyomot hagy az emberben, még ha csak jön és megy, és harsonaszó nélkül halkan el is tűnik. (...) Melengető érzés, ha elég idő jut, és ha fogytán az időnk, az hidegen hagy minket.
Csak a földi szerencse kinál örömet, S noha mennyről álmodozunk, A búcsú perceiben kiderül: Hogy a föld a valódi honunk.
Ha senki se dönti el, hogy megszülessen, akkor legalább a haláláról hadd dönthessen az ember.
Nem tudtam jobbá tenni a világot s a világ sem tett jobbá engemet a különbség kettőnk között egy árok hol elfeledem őt s ő eltemet.
Ne szánj, könnyeid el ne sírd, ne marasztald a lelkemet; élőhalottként vert e szív, gyász nélkül múljon el e test.
Életem legnagyobb részét az ellenségeimmel körülvéve éltem le. Megtisztelő lenne a barátaim között meghalni.
A legtöbb haldokló szivesen felkelne az ágyból, hogy szétüssön az örökösök között.
A virágok elhervadnak, és elvesztik szépségüket, ahogy én is a semmibe tükröződöm, elveszve a heves esőben.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. Éltem - és ebbe más is belehalt már.
Fogalmam sincs (...), hogy éli túl az ember az első éjszakát, miután megtudta, hogy halálra van ítélve. De újra és újra látom, mekkora erő van az emberekben; nem szűnő ámulattal tapasztalom, hogy segítő mechanizmusok egész sorát állítják munkába, kitartanak, folytatják, túlélik a perceket, átvészelik az éjszakákat.
Minden ember ki van szolgáltatva az öregedésnek és a halálnak. Az öregedés és a halál fogalma elviselhetetlen az emberi lény számára; napjaink társadalmában csak nő, növekszik, fölényesen és kivédhetetlenül, míg végül betölti az egész tudatunkat, és minden mást kiszorít onnan. És szép lassan úrrá lesz rajtunk a bizonyosság, hogy a világ korlátai ki vannak jelölve. Maga a vágy is eltűnik, nem marad más, csak a keserűség, a féltékenység és a félelem. De főleg a keserűség; a hatalmas, a felfoghatatlan keserűség.
Minden voltam a földön, csak boldog soha nem, bélpoklosok csörgője kezemben, álljatok félre utamból, senki ne sírjon utánam, egy bánattal kevesebb lesz a világon, elmegyek meghalni...
Facebook
Pinterest