Búcsú az élettől
Halálom előtt negyedórával még életben voltam. Ez elég volt a dicsőségemhez. De e dicsőségnek már vége. Igazi bölcsességem az, hogy tudom, negyedórával a halálom után már nem leszek életben.
Az emberi testben száztrillió sejt van. És az én testem minden egyes sejtje szeret téged. A sejtjeink sorban elhalnak, és újak születnek helyettük, nekem pedig minden egyes sejtem még jobban szeret, mint a régiek. Ezért szeretlek minden áldott napon jobban, mint egy nappal korábban. Ez tudományos tény. Miután meghalok, elégetik a testemet, a hamvaimat magával viszi a szél, és szétteríti a földön, ott leszek a fákban és a csillagokban. Akkor majd mindenki, aki belélegzi azt a levegőt, látja az abból a földből növő virágokat, vagy felnéz azokra a csillagokra, emlékezni fog rád, és szeretni fog téged, mert én annyira szeretlek.
Meghalok majd, mielőtt felébrednék, Élettelenül fekve az ágyon, Nem marad más utánam, csak néhány emlék, Nem marad más, csak a hiányom.
Lehullott falevél vagyok, aki azt hitte, hogy örökké él, és aztán úgy halt meg, hogy maga sem tudta, miért. Falevél vagyok, aki szerette a napot és a holdat, sokáig nézte az elhaladó buszokat és a zajos villamosokat, és soha senki nem szólt neki, hogy tél is létezik a világon. Ezek a levelek éltek és virultak, amíg lehetett, aztán egy napon megsárgultak, és a fa megvált tőlük. Nem úgy búcsúzott el tőlük, hogy viszontlátásra, hanem úgy, hogy Isten veletek, mert tisztában volt vele, hogy soha többé nem térnek vissza.
Életem hatvanhatodik évébe' Köt engem a jó Isten kévébe, Betakarít régi rakott csűrébe, Vet helyemre más gabonát cserébe.
Hisz túl hamar... Ráértem volna, Dolgom lenne még, Várjon csak az ég!
Hagyj el, ne keresd E fáradt, kóbor, koldus énekest, Akit már cipruslombok árnya fed be S az éj setétjén dúdol csöndesen - Fölkent homlokod s harmatos fejem Már csak a halál kapálhatja egybe.
"Élj úgy mindennap, mintha ez lenne az utolsó napod." "Egy mosoly nem kerül semmibe." Mi a szarért mosolyogjak, ha ez az utolsó napom? Holnaptól nem láthatom azokat, akiket szeretek. Nem ihatok vodkát. Nem ehetek brokkolit. Nem lehet zsíros a kezem. Nem túrhatom az orromat. Nem tervezhetek, és nem is örülhetek annak, hogy tervezek.
Bíbor köd szállt le rám, hogy a világomat ha itt hagynám, hát színes legyen a búcsúkép, még mindig jobb, mintha szenvednék.
Életet adtál, Uram, s betellett, az jön majd el, amit sohasem vártam, ha nem illet irgalmad és kegyelmed.
Úgy képzelem, hogy a Múlt kezében van egy varázsecset, amivel életed minden szépségét feketére festi. Minden szerelmet keserűséggé, minden boldogságot csalódássá, minden sikert kudarccá változtat. Azt hazudja, hogy akkor könnyebb lesz a búcsú attól, ami elmúlt, végül talán még az élettől is... Ne herdáld el önkíméletből, gyávaságból sorsod ajándékait!
Annyira élesben megy minden, mintha egy utolsó roham lenne, most még gyorsan, gyorsan, teljes gőzzel égetve az üzemanyagot, éljünk és élvezzük, hogy élünk, mert ez már a búcsú. Ami rendben is van, nehogy már ne vegyünk tudomást arról, hogy egyszer vége lesz, és ezúttal nem a szerelemről beszélek, hanem az életről.
Békés, kisimult vonásokat csak a meghaltakon látunk. Az élőkön még ott ül egy egész élet gyötrelme, hiábavaló erőfeszítések és vesztett csaták emléke, és erőlködés a létezés utolsó perceiért. Hogy még, még, még egy kicsit. Még akkor is, ha fáj.
Azért kell jól karbantartani magunkat, azért kell nagyon jó formában lenni, hogy végigélhessünk mindent, amit akarunk az élettől, és akkor menjünk el, amikor már nyugodtan el is tudunk szakadni, amikor már legyinthetünk, hogy jó, tényleg kész, befejeztem, nincs már ide kötődésem. És akkor könnyű lesz elmenni.