Búcsú az élettől
Meddig lehet bohóckodni? Sokáig. De nem a végtelenségig. A halálos betegséget, és a rák az, akkor is, ha nem halunk bele, valahogy (és tisztelettel valahogy!) a végtelennel hozzuk kapcsolatba. Ezt nem érzem, a végtelenséget. Igaz, a végességet se.
Nem szabad félni. Mindenki meghal egyszer, az én életemnek pedig most lesz vége, ez az epizód az utolsó felvonás, nem lesz több. Olyan nyugalom töltött el, ahogy néztem éjszaka az ürességet. Nem volt abban semmi irgalom. Ott volt a halál lehelete a nyakamon, nem volt az semmilyen szagú, de különösképpen félelmetes se. Olyan egyszerű volt, és hétköznapi, hogy jómagam is megdöbbentem. Akkor ez lenne az, amitől az emberek annyira nagyon rettegnek? De hát ez semmi. Elfogadtam, hogy megtörténik velem.
Nem bírtam eldönteni, hogy hamvasztást akarok-e, vagy sima elföldelést. Azért sok érv szólt a hamvasztás mellett, de a koporsóra hulló föld hangjának drámaiságáról nehezen bírtam volna lemondani. Annyira morbid, ugye? Inkább vicces. Humor nélkül ezt nehezen lehetne felfogni, senki ne ringassa magát abba a tévhitbe, hogy ezzel nem lehet viccelni. Mert ki kell nevetni ezt az egészet, persze a felelősség birtokában, na, úgy megengedhetjük magunknak a humort. Az élet ennyire sablonos és morbid.
Akárhova is megyek, amikor mennem kell, remélem, hogy békés és nyugodt hely lesz. Remélem, hogy van ott víz, és vannak színek. Remélem, olyan helyre kerülök, ami emlékeztetni fog az életem minden boldog pillanatára.
Akiknek már nem sok van hátra, akik másik világból néznek már vissza, (...) gyakran mosolyognak, csak egy-egy görcsös, iszonyatos fájdalom rántja össze arcvonásaikat, görbíti le szájuk szélét, de elmúlik, és újra mosolyognak, szelíden, megadón. Szomorítják, aki körülöttük van.
Ó, mulandóság, tört szívek sötétje, bolond szívem csúfos békessége, hallgatózó csönd, ó, gyűlölt emlék: csak most érkeztünk, s szólít az öröklét.
A Semmi vár rám - ez a jutalom. És, ami a legrosszabb, ez a nagy Semmi nem is titokzatos, nem kecsegtet azzal, hogy érdekes dolgokat fogok megtudni a túlvilágról - nincs túlvilág, csak innenső.
Ritka, hogy úgy köszönsz el valakitől, hogy tudod, az az utolsó alkalom. Megpróbálsz mondani bármit, amit korábban kellett volna, vagy csak szorosan átölelheted, szorosan, remélve, hogy a pillanat megmarad egy életre.
Néhányan úgy tartják, a halálnak öt fázisa van: tagadás, düh, alkudozás, összeomlás, és végül az elfogadás.
Az utolsó szavak azoknak a bolondoknak valók, akik nem beszéltek eleget életükben.
Tudod, mi a jó a haldoklásban? (...) Mindenféle ígéreteket csikarhatsz ki az emberekből, és senki sem fog nemet mondani.
Oly jó volt hozzád ez a világ, hogy bánod itt hagyni? Ami ránk vár odaát, szebb annál, mint bármi, amit magunk mögött hagyunk.
Csak itt-ott néhanap, ha megpillantok közelemben az ágakon egy-egy énekes madarat, fog el gyermeki fájdalom, a vég riaszt meg engem, nem látni, hallani ily szépet lenn, a hant alatt.
Lehet, hogy nincs prímább hely Isten szívénél, csak a kötelező örökkévalóságnak ne lenne olyan félelmetes az ára. Ne lenne olyan félelmetes lemondani erről a pár esztendőnyi őszi mocsokról meg tavaszi verőfényről, amiben én mégiscsak én vagyok.
Éltem, de ez nem volt öröm. Elmúlok, és ez nem bánt.
Facebook
Pinterest