Búcsú az élettől
Megígértem magamnak, hogy valami olyasmiben fogok meghalni, ami számít.
The Expendables - A Feláldozhatók c. film
A szerelem a legnagyobb és legigazabb manifesztum: a lenni, a számítani égető vágya, és ha eljő a halál, a dicsőséggel övezett hős remélt távozása - dióhéjban mondva: meg akarunk maradni emléknek.
Még ha a halandóság érzése átrendezi is a vágyainkat, azokat nem lehetetlen teljesíteni.
Amikor az ember tudatára ébred élete véges voltának, már nem kér sokat. Nem áhítozik újabb javakra, sem több hatalomra. Csak azt szeretné, ha megengednék neki, hogy amennyire lehetséges, továbbra is ő alakíthassa élete történetét.
Ha nem tudjuk, pontosan mennyi időnk van még hátra - és jóval többet képzelünk, mint amennyi valójában hátra van -, arra sarkall az ösztön, hogy harcoljunk, hogy gyógyszerekkel az ereinkben, csővel a torkunkban vagy friss varratokkal a húsunkban haljunk meg. Azt, hogy így esetleg lerövidítjük vagy rosszabbá tesszük hátralévő időnket, mintha észre sem vennénk. Úgy képzeljük, várhatunk addig, amíg az orvosok azt mondják, hogy már nem tudnak mit tenni. Csakhogy nagyon ritkán fordul elő, hogy az orvosok nem tudnak tenni semmit.
Ez az, ahogy egy modern élet utolsó szakasza gyakran festeni szokott - sűrűsödő krízisek, amelyek elől az orvostudomány csupán rövid és átmeneti menekülést biztosít. (...) Nincs egyértelműen megjósolható menete. A krízisek közt eltelt idő hossza is változhat. Egy bizonyos pontot elhagyva azonban világossá válik az úti cél.
Az öregedés és a betegség legalább kétfajta bátorságot tesz szükségessé. Az egyik az a bátorság, hogy szembenézzünk a halandóság tényével - hogy felderítsük, mi biztonságos és mi veszedelmes. Ez önmagában is épp elég nehéz. Minden okunk megvan, hogy visszariadjunk tőle. Ennél is félelmetesebb azonban a másik fajta bátorság: hogy a megtalált igazságnak megfelelően cselekedjünk.
Az ember élete végén nem úgy értékeli azt, mint az összes pillanatának átlagát - ami közel semmi volna, plusz egy kis alvás. Az ember az életét egy történetnek látja, melynek ívét a fontos pillanatok adják meg, azok, amelyekben történik valami.
A végső célunk mégsem a jó halál, hanem a legvégéig jó élet.
Nekünk, alacsony sorúaknak már csak ez jut osztályrészül. Csekélyke élet tele szenvedéssel, majd a megváltó kór.
Minden ember arra vágyik, hogy kedvesek legyenek vele. Különösen a halál kapujában.
Ime, hát megleltem hazámat, a földet, ahol nevemet hibátlanul irják fölébem, ha eltemet, ki eltemet.
A halál mindannyiunkat megvisel, de van némi beleszólásunk abba, hogy hogyan távozunk az életből.
Ha megdöglök egyszer, csak írjátok a síromra, Nem mentem el, csak már nem annyira bírom ma. Túl nehéz a lét, túl könnyű a vég, A jobbakat úgyis az élet tépi szét.
Ne nézzetek rám borzalommal, ha meghalok: az a halott a koporsóban nem én vagyok. Csak hamu az, elomló televény. A láng eltünt. A láng, - az voltam én.
Facebook
Pinterest