Búcsú az élettől
Azt mondják, hogy mielőtt meghalsz, az egész életed lepereg a szemed előtt. Mintha kapnál egy fényképalbumot minden pillanatodról, így tudod, hogy itt voltál, hogy szerettek téged, hogy léteztél. (...) Úgyhogy csak az a pillanat marad ott élet és halál között, hogy elbúcsúzzunk.
Damoklész kardja várja itt fölöttem, hogy hüvelyébe, mely porhüvelyem, visszacsusszanhasson.
Értsd meg hát, Drága, hogy én most utolszor simogatlak végig szemem még élő sugaraival, a felém lovagló irgalmatlan halál árnyékában sóhajtva, s kérlek, engedd, hogy titkom eláruljam s hangosan kiáltsam: szeretlek, szeretlek.
Búcsúzni sose korai, mert mily csodára várnék? mégse tudom kimondani: Isten veled fű, sár, rét, hegy, út, folyó... jó ismerős, kitől el sose válnék - pedig talán nem is több a halál, csupán tikkadt vándornak árnyék.
Most, hogy meg kéne végre pihennem, most, hogy fáradtnak érzem mindenem, talán még egyszer jónak kéne lennem, aztán jöjjön, aminek jönni kell.
Ha az ajtót nem nyitja rám senki, ha a szívem lassabban kezd verni, ha a számon nem megy már le étel, csak miénk lesz az éjjel, még együtt alszunk el.
Az ember ugyanúgy, ahogy megszokja az életet, megszokja a halált is. Ahogyan szomjazza a létezést, szomjazza majd a megsemmisülést is. Végül is itt, a kórházban, ezen a haláltanyán ugyan mi lehetne hétköznapibb az elmúlásnál?
Szeretném, ha a temetésemen mindenki, aki ismert, elmondana egy kis anekdotát. Egy jó emléket velem kapcsolatban. Egy mókás, szórakoztató emléket. Addig is igyekszem, hogy mindenkinek több is eszébe jusson. Szeretném, ha az életemet ünnepelnék, és nem siratnának.
Nevem a fejfámra fel ne vésessétek, Felejtsétek is el, vigye az enyészet. Álarc volt, minek már énnekem is holtan, Álarc, hogy ne tudják igazán ki voltam. Ha van ki felismert, fejfámra ezt vésse: Az Úristen esendő, tévelygő cselédje.
Nem volt biztos benne, hogy a lelke is folytatni tudja majd a telefonbeszélgetést, de szerette volna, ha valaki hallja utolsó sóhaját.
Talán majd nem felejtik néhány dalom, talán majd megmarad pár gondolatom, A Halál sötét csendjét nem rettegem, ha te ott leszel velem. Nem mondtam rajtad kívül senkinek sem, miért is mondtam volna, nem éreztem, Utolsó szavam legyen a "szerelem", ha te ott leszel velem.
Kötelesség. Áldozat. Ezek a szavak jelentenek valamit. (...) Van olyan dolog, amiért megéri meghalni.
- Nem hittem, hogy egy tünde oldalán küzdve halok meg. - S ha azt mondanánk, hogy egy barát oldalán? - Igen, azt vállalom.
Elég nekem a szeretet, mert a szeretet egyformán magába öleli az embereket és az Istent, az életet és a halált. A nagy szeretet itt van, ebben a kis szobában... minden pillanatban belélegzem... bennem van, meg a külső világban, a mindenség egész végtelenjében... aki ezt nem érzi, az nem él igazán; aki érzi, az örökkévalóságban él... az ember, szeretettel a lelkében, átlépheti a halál küszöbét, mert a szeretet odaát is uralkodik, mindenütt, valamennyi létező és nemlétező világban.
Csak annyit tudok, hogy nemsokára meg kell halnom, de éppen ez az elkerülhetetlen halál az, amit a legkevésbé ismerek. (...) Látom a világmindenség rettentő térségeit, amelyek körülölelnek, és én e roppant kiterjedés egy kis zugához vagyok láncolva anélkül, hogy tudnám, miért helyeztettem inkább ide, mint máshová, s az élnem adatott kevéske idő miért éppen az előttem is volt és utánam tovább folytatódó örökkévalóságnak erre a pillanatára lett kijelölve.
Facebook
Pinterest