Marno János

Porszem vagyok a világ gépezetében. Porszemmé vált a világ a gépezetemben.

Beleszakad az értelem, míg kiderül, hogy van-e még vagy volt-e szíve, mely most félrevert, az Úrnak.

Az élet a nemlét paródiája.

Nincs félelmetesebb a bizalomnál, és bizalomgerjesztőbb a félelemnél semmi.

Damoklész kardja várja itt fölöttem, hogy hüvelyébe, mely porhüvelyem, visszacsusszanhasson.

Egyszer halunk meg, s hányszor étkeink!

Hangot adnék fájdalmamnak, de félek, hogy az nem fog hasonlítani a fájdalmamra.

A Halál örök- életű, meghalni egyedül mi, életre keltek vagyunk képesek, elnyúlni piros deszkánkon egy reggel.

Az élőkről hallgatni szerencsésebb, ők vágják ki alkalomadtán a vak- belemet.

Mi, magyarok, szívesen álljuk körbe a gödröket, szeretjük a végső kátyújukba leeresztve látni kihűlt szeretteinket, ugrándozni utána szívünkben vagy képzeletünkben, vagy parányi lépést hátrahőkölve belekapaszkodni egy élő hozzátartozónkba, vagy ha már egyetlen ilyenünk sem maradt kéznél, nem idegenkedünk a szomszédunktól se.

Mintha kedélyünk azon múlna, hogy történik-e valami egyáltalán. És ha nem, és nem és nem, akkor fölmerül lassan a kérdés, mint egy bója: élünk-e? És ha eztán sem történik velünk semmi, akkortól a kérdésnek mosódik el az értelme.

Egy gondolatunk kimúlik, s magával ragad bennünket a feneketlen szakadékba, melyben a zuhanásunk sosem marad abba.

Érbetegség, mely gyógyíthatatlan. Ám még van idő beletörődni éppen, helyrebiggyeszteni a félre- fittyedt ajkat, leereszteni a két - előbőrnek tetsző - szemhéjat, mert a szerelem alszik csak, nem a lélek.

Inkább egy valóságos pokol, mint a képzelt paradicsom.