Idézetek a reményről
Elvárás nélkül a remény teljesen parttalan, elvárás nélkül a remény egyszerűen a szükséges, hatalmas változások útjában áll.
Talán a szertefoszlott reményeket követő vádaskodással a legnehezebb szembenézni, ezért az embernek meg kell tanulnia, hogy soha nem szabad túlságosan reménykedni. A kudarcok mindig jobban megmaradnak, mint a sikerek. Az orvosokat pesszimizmusra képezik ki.
A vágyakozás kitartó, folyamatosan fennálló érzés valami iránt, amit nemigen tudsz megszerezni, vagy amit elérhetetlennek ítélsz. Ha úgy gondolod, hogy még fennáll az esélye, hogy eléred, a vágyódást remény színezi meg. Ha elérhetetlennek tartod, a vágyódás reménytelenségbe süpped.
Egyszer minden lenyugszik, egyszer minden megállapodik és valódivá válik.
Egy kis remény ösztönző, de a sok veszélyes. Egy szikrányi elég, de kordában kell tartani.
Minden gondolatodnak teremtő ereje van! Nem mindegy, mit gondolsz, nem mindegy, mit teremtesz. Kigyógyulhatsz minden betegségből, kilábalhatsz a szükségből, élhetsz sikeresen és boldogan, megtalálhatod ideális társadat. Soha ne hidd el, ha valaki az ellenkezőjét állítja. Egyedül tőled függ.
Ostoba dolog a jó szerencsében reménykedni. Ha mindenképp remélni akarsz, reméld inkább azt, hogy a szerencsés idők erős jellemed miatt képtelenek lesznek megszédíteni. Még jobb azonban, ha te építed fel magadban az ehhez szükséges jellemet és önbizalmat.
A szeretet ártalmas hiba, és bűntársa, a remény, álnok illúzió.
Néha nem könnyű látni, milyen jó is lehetne az életünk, nem könnyű látni, miben reménykedhetünk, mert az, ami van, olyan fájdalmas, hogy eltakarja a jövőt. Máskor viszont úgy látjuk, hogy ha elég kitartóan, elég őszintén, teljes szívünkből reméljük azt, amit remélünk, akkor valósággá válhat. Talán ettől olyan különleges dolog a remény.
A pillanat volt ez, mikor az éjszaka elválik a nappaltól, az alvilág a felvilágtól. S talán más is kettéválik ilyen pillanatokban. Az utolsó másodperc ez, mikor a világi és emberi mélység és magasság, fényesség és sötétség még érintkeznek, mikor a szunnyadók felriadnak nehéz és gyötrő álmaikból, a betegek felnyögnek, mert érzik, hogy vége az éjszaka poklának, s következik az áttekinthetőbb szenvedés; a nappal rendszere és világítása feltárja és szétbontja mindazt, ami az éjszaka sötét zűrzavarában görcsös kívánság volt, titkos vágy, nyavalyatörős indulat.
A pesszimista jósokat nem szokták szeretni.
Az emberi lélek állandó hányódása a remény és a félelem között - ez a babona egyik legfőbb oka.
Ez az ijesztő a reményben. Ha túl sokáig hagyod pörögni, hitté erősödik.
Az élethez a reményen kívül nem sok kell.
A félelem fura dolog. Rátelepszik az ember mellkasára, átszivárog a bőrén, a szövetek rétegein, izmokon, csontokon, majd egy lélek nagyságú fekete lyukba gyűlik össze, és kiszippantja az örömöt, az élvezetet, a szépséget az életből. De a reményt nem. Valahogy a remény az egyetlen, ami ellenáll a félelemnek, és a remény az, ami lehetővé teszi a következő lélegzetet, a következő lépést, a következő apró, lázadó cselekedetet.
Facebook
Pinterest