Búcsú az élettől
Ha közel a vég, válassz társat, hogy odaát ne legyél egyedül!
Mint sárga levélke, ha sárba hanyatlik, Ha szél dühe tépi le ősz idején; - Ah! szép rövid életem, íme, kialszik, És sírba pihen le sok ifju remény.
Rég elhagyám az enyhe révet, Hátam megett már évre évek Úgy torlanak, mint tengerár, S új rév, koporsóm csendje vár.
A másik szobában senki van, csöndet csinál, elszökik a napfény, mászik a ház falán, anyám a konyhában a boldogságot főzi, apám a kertben felszállásra vár. Akarok szaladni, én is énekelni, megállni mellette, bőszen integetni: engem is vigyetek, messze, kicsit pihenni! De apám csak annyit szól: maradj csak, erre senki se jár.
El tudja képzelni, milyen érzés, amikor valaki leülteti és közli, hogy meghal? Milyen súlya lehet annak, hogy ketyeg bent az óra? Egy pillanat, és összeomlik a világ. Ugyanazt a dolgot másképp látja, másképp érzékeli. Minden fontossá válik. Egy pohár víz vagy akár egy séta a parkban. Az óra ketyeg (...). A többségnek megvan az az öröme, hogy nem tudja, mikor áll le. Az iróniája éppen abban áll, hogy ezért nem tudnak igazi életet élni. Ezért van, hogy megisszák azt a pohár vizet, de az ízét nem érzik.
Itt és csak itt, nem, ezt nem és nem feledem. Holtomban is csak erre járok, keleten. Izzóbb a bú itt és szívig döf az öröm. De szép, vidám, vad áldomás volt köszönöm.
Remélem, hogy boldog a távozás, és remélem, hogy soha nem térek vissza.
Te vagy messze a legjobb dolog, ami az életem (...) során történt velem. Az, hogy úgy halok meg, hogy tudom, hogy szerettek, és nem is akárki, hanem te szerettél (...), gyönyörű lezárása az életemnek.
Az orvosok a túlélési hányadot tudják emlegetni. Hogy egy év meg két év, mintha csak ez számítana. De mi értelme van így túlélni akkor, ha túl beteg vagyok ahhoz, hogy dolgozzak, hogy rendes kaját egyek, vagy hogy szerelmeskedjek. Amennyi idő még hátravan, azt a saját házamban akarom tölteni, a saját ágyamban akarok aludni. Nem akarom, hogy napi 3 tucat tablettát tömjenek belém, hogy kihulljon a hajam és hogy még az ágyban felüléshez is gyenge legyek. Nem akarom az émelygést, amitől mozdulni sem lehet (...), én meg közben csak egy haldokló roncs volnék, akit gépek tartanak életben. Csak hogy húzzuk az időt? Nem, nem! Ti is csak úgy emlékeznétek rám. Ez a legrosszabb benne.
A legjobb, ha minden ember korától függetlenül természetes módon fogadja a halál tényét, és hozzászoktatja magát a tudatához. Az elmúlását nem keresi, "nem hívja meg", hanem megtanul azzal a gondolattal élni, hogy egyszer biztosan bekövetkezik, és ő sem kivétel.
A haldokló visszajelzést vár hallgatóságától; megerősítést, hogy élete tartalmas volt, és értékes nyomot hagyott maga után. Számára ez adja meg az utolsó kapaszkodást a hitben.
A haldokló számára fontos a megbékélés. Nem a beletörődés, hanem a kiegyezés önmagával, a környezetével, a világgal és az elkerülhetetlen halállal.
Talán maga az élet egésze sem más, mint az elmúlásra való hosszas készülődés.
Facebook
Pinterest