Búcsú az élettől
Egy napon mindannyian meghalunk, és ha már muszáj elbúcsúznunk, mindenkinek ilyen halált kívánok - magamnak, azoknak, akik szeretnek, és azoknak is, akik gyűlölnek. Mindenkinek azt kívánom, hogy annak a karjában hagyhassa el a földi létet, aki a világon a legjobban szereti.
Ott nyugszik hát végre. A halálos ágyán megtért, jámbor korhely. Két végén égettem a gyertyát, igaz? Adj bort, felhajtom, a palackot meg nekivágom a nagyvilágnak. Mutasd Jézus halálát, felmászom a keresztre s kilopom szögeit saját tenyeremnek. Elmegyek most, kicsoszogva a világból.
Rochester grófja - Pokoli kéj c. film
A vándor útja véget ért, az út elfogyott. Az éhes nem eszik több ennivalót, a szomjas nem iszik több innivalót. A szem nem lát több fényt, a fül nem hall több hangot. A lélek megmérettetik, mint zöldség a piacon. Testem megtért a hosszú út után, csak nyugalomra vágyik. Ne zavarjátok meg a nyugalmát.
Hallgatom a szívem. Ha majd egyszer megáll és elszakad a testemtől, az, ami én vagyok, lehajolok még egyszer, és megcsókolom a szívem; megcsókolom, mert szeretett engem, és szerette az egész világot.
Csak kín az élet, szörnyű börtönöm, A sír, mi vonz, - a létet gyűlölöm.
Voltaképpen addig élünk, amíg érdeklődünk. Amíg akarunk valamit. Ameddig óhajtások rezegnek bennünk. Világból való kifelé haladásunk jele, ha már a szemünk nyugodtra fordul. Ha már az akaratunk nem néz a távolba. Ha már az óhajtásaink nem óhajtanak. A nagy tűz vége felé csak már alacsony kis néma lángocskákkal ég.
Ha elképzelem, hogy halálom kiket hangol majd miféle örömre, egészen elmegy a kedvem az elmúlástól.
Oly könnyű a végakaratom, hisz nincs semmim, mit eloszthatok. A vándor sorsa mostoha, guruló kövön nincs moha. Testemet, ha van rá mód, hamvasszátok porrá, hamuvá. S tarka szellők szórják szét, hol tarka virágos a rét. Feléled tőle, kivirul.
Te talán megengedheted magadnak, hogy várj. Neked talán van holnapod. Rád talán ezer holnap vár vagy háromezer, vagy tízezer, olyan sok idő, hogy lubickolhatsz benne, foroghatsz benne, átengedheted az ujjaid között, mint az érméket. Olyan rengeteg időd lehet, hogy akár pazarolhatod is. Egyesek számára viszont csak a ma létezik.
Hagyd nyitva az ajtót, hadd lássak egy kis fényt, egy cseppnyi világosságot, kis jelét annak, hogy vagytok, maradékát annak, hogy voltam.
A halálra gondolok, kedvesem, és mosolygok. Mert az ember él, szeret, akar és elér, de minden beteljesülés egy neme a veszteségnek is, hogy utána nyugodtan el lehessen menni, ha kell, egészen is el... S miért is irtóznak az emberek úgy a haláltól? Hiszen az nem lehet rossz. Ellenkezőleg, nagy mélység, nyugalom, béke hív benne, és szabadság, amiről a lélek, amíg az ember él, csak úgy álmodik...
Hatévesen rájöttem, hogy egyedül születünk, és mindegy, hányan szeretnek minket, milyen mélyek a barátságaink, meghittek a szerelmi kapcsolataink, vagy hány gyermekünk születik, végül egyedül is fogunk meghalni.
A haldoklók gyakran hazug szavakkal búcsúznak a világtól.
Egy suhanás se árulja el, Mit lelkem úgyis titkolt: Valaki elment élet nélkül, Valaki elment, aki itt volt.
A vándorúttól fáradtan, betelten kopár mezőkön, zörgő avaron kószál a lelkem...
Facebook
Pinterest