F. Kernach Ilona

A halálra gondolok, kedvesem, és mosolygok. Mert az ember él, szeret, akar és elér, de minden beteljesülés egy neme a veszteségnek is, hogy utána nyugodtan el lehessen menni, ha kell, egészen is el... S miért is irtóznak az emberek úgy a haláltól? Hiszen az nem lehet rossz. Ellenkezőleg, nagy mélység, nyugalom, béke hív benne, és szabadság, amiről a lélek, amíg az ember él, csak úgy álmodik...

Csak rám kell hogy gondolj, szívből, melegen és nagyon, s ha akaratod ereje felemelkedik a vágyban, száll felém a messzeségből és érzéseink találkoznak a gondolatban, ez a legelválaszthatatlanabb találkozás és összetartozás.

Nem igaz, hogy minden elmúlik és mindent elfelejt az ember. Az csak látszólagos. Minden, ami volt, az van is, csak vissza kell gondolni s az öntudat mélyéből lassan felemelkednek, emlékezetünkben megelevenedik és újra él minden.

Az nem lehet akadály, hogy az emberek későn találkoznak, s azt csak úgy gondolja az ember, hogy közöttük áll egy egész élet, a múlt, minden, ami volt és ami van. Nem. Mert én szívemben hordom a múltamat, s ha felnyithatom neked szívemet, akkor egész életemet neked ajándékoztam.

Ez hiányzott életéből neki, erre vágyik titkon, ha nem is gondol rá. Ami betöltené az ürességet benne. Ez az elevenség, ijedtség, játék, simulás, mosolyok és könnyek. Ez az egész mindenség itt. Ami a gyerek. Ha neki egy ilyen kis gyereke volna. Mint ez a kis lucskos, taknyos, melegen szuszogó eleven kis jószág. Mindjárt jobban tudná és tisztábban érezné, hogy miért dolgozik, miért kezdődik a reggel, végződik a nappal, mire való az éccaka, a házasélet, hogy miért is élnek.