Búcsú az élettől
Semmi az, kicsim, minden előhalál hasznodra van, az utolsó már olyan könnyű lesz, hogy észre sem veszed. Csak a legelső olyan, hogy azt hiszed, belepusztulsz.
Készítsd el gondolataid és szíved végrendeletét, ez a leghasznosabb, amit tehetsz.
Oly észrevétlen sötétedik bennem, hogy úgysem látszik, ha még itt talál s angyalkezekkel segít továbbmennem (nem látom már:) egy élet vagy halál...
Életem - száraz ág - hullatja levelét. Ó, túltarka világ, torkig vagyunk, elég, torkig laktunk mi itt étkeddel, italoddal! Ami ma még virít, holnapra hol van?
Majdnem minden áldott nap kisétálok valamelyik temetőbe. És megbékülve és alázatosan arra gondolok ilyenkor, hogy egyszer majd nem fogok visszasétálni többé.
Lehunyom a szemem, többet nem nyitom ki, tán olyan lesz az is, mint elaludni. Kérlek, oltsd le a villanyt, és én álmodom, puha föld legyen a vánkosom.
Ha egy bűn büntetlenül marad, a világ kizökken. Ha a bosszú elmarad, az egek szégyenkezve néznek le ránk. Nekünk is meg kell halnunk, hogy a bosszú köre bezáruljon. Így adunk hírt a bátorságunkról, hogy a világ megtudja, hogy kik voltunk és mit tettünk. (...) Egyikünk sem tudja, hogy meddig fog élni, mikor jön el az ő ideje. De hamarosan csak ennyi marad rövid életünkből, a büszkeség, mit gyerekeink éreznek, mikor kiejtik nevünket.
Ha az ember tudja, hogy meg fog halni, olyan élessé válik minden kép, mint soha addig, mintha félrehúznának egy szürke fátylat. Mintha a mocskos világot tükörfényesre nyalnák, hangsúlyt kap az utolsó pimf részlet is, rácsatlakozik a tudatáramra és szétárad minden irányba, szabad asszociációkban lubickol az agy.
Ha meghalok, elszakad egy gyöngysor. A gyöngyök messze gurulnak, el, a tengerig, és befogadja őket a tengerfenéken nyugvó kagylók puha teste. Ki hozza fel gyöngyeimet, ha én már nem leszek? Senki nem tudja majd, hogy valaha az én nyakamon csillogtak.
'Én istenem' altass el engem, felejtsd el azt, hogy itt vagyok, az egyik szemed 'csukd be' kérlek, és én lábujjhegyen elosonok, ha nem figyelsz, ha félrenézel, én lenni többé nem fogok, és ne keress 'kérlek' sehol engem, tegyél úgy, mintha nem vagyok.
Ha már csak egyetlen mondat volna hátra, akkor az az én esetemben nem lehetne más, mint hogy (...) nem volt értelme semminek.
Aki bennem él, az nem egy tiszta elme, Az életéhez nincs elég türelme. A halálához meg még nem elég bátor, De ha eljön érte, és szól, ő majd elindul magától.
Talán csak napjaim vannak hátra, és utána... ki tudja, mi lesz velem? Meghalok és eltűnök, mintha sosem lettem volna? Semmivé válok az érzéseimmel és az emlékeimmel együtt? Elfelejtem a szeretteimet, és sohasem láthatom már őket? Vajon fájni fog az elmúlás?
Oly boldogok, kik el tudják feledni az út miértjét és hogyanját - akik mezítlen lelköket az égben, virágokban és csillagokban hagyják.
Mit csinál az ember, ha nem akarja magát tanulmányozni? Kifelé tekint. Vagy pontosabban, én például fölfelé.
Facebook
Pinterest