Hermann Hesse

Létezik benned a csendnek egy olyan tisztása, egy rejtett szentély, ahová bármikor visszatérhetsz, és ott az lehetsz, aki valójában vagy.

Minden ember élete kísérlet, hogy eljusson önmagához. Minden ember élete egy ösvény sejtése. Senki sem volt még teljesen és maradéktalanul önmaga, mégis mindenki igyekszik önmaga lenni: ki tapogatózva, ki ahogy éppen tud.

Nagyon is értem, miért viszolyogsz a politikától, kedvetlenedsz el a sajtó locsogása, felelőtlen nyüzsgése miatt, miért ejt kétségbe, (...) ahogy korunk embere gondolkodik, olvas, zenél, ünnepel, művelődik! Igazad van, pusztai farkas, tökéletesen igazad van, mégis elpusztulsz.

Ez a primitív, kényelmes, kevéssel beérő mai világ kiokád magából, igényesnek, mohónak talál, egy dimenzióval gazdagabb vagy a kelleténél. Az olyan emberek, mint mi, manapság nem tudnak élni és az életnek örülni. Aki csinnadratta helyett zenére, szórakozás helyett gyönyörre, pénz helyett lélekre, nyüzsgés helyett igazi munkára, játszadozás helyett szenvedélyre vágyakozik, az ebben a tetszetős világban nem találja meg az otthonát.

Minden emberi kapcsolatban ott van a fájdalom, és... két ember között, még ha nagyon erős szálak fűzik is össze őket, akkor is megmarad egy kis távolság, amelyet csak a szeretet tud áthidalni, de annak is minden pillanatban meg kell küzdenie ezért.

A boldogság szeretet kérdése, semmi másé. Aki szeretni tud, az boldog ember.

Az embernek meg kell kísérelnie a lehetetlent, hogy a lehetségest elérje.

Testemen-lelkemen megtapasztaltam, hogy nagyon is hasznomra vált a bűn, hasznomra vált a gyönyör, a birtoklás óhajtása, a hiúság, sőt a legszégyenletesebb kétségbeesés is, hogy megtanuljam feladni ellenkezésemet, megtanuljam a világot szeretni, hogy ne mérjem többé valamely, általam kívánt, általam elképzelt világhoz, az általam kigondolt tökéletességhez, hanem megelégedjem vele már most, szeressem úgy, ahogy van, és örüljek, hogy része vagyok.

Mondom né: a mi barátságunknak nincs más célja, mint hogy megtapasztald, mennyire más vagy te, mint én.

Ha valaki megtalálja azt, amire szüksége van, akkor azt ne a véletlennek köszönje, hanem saját magának, saját vágyakozásának, saját kényszerítő erejének.

Mindenkinek csak egyetlen igazi megbízatása van: hogy önmagára találjon. Végezheti, mint költő, mint őrült, mint próféta, vagy mint bűnöző. Ez nem a mi dolgunk, sőt végső soron jelentősége sincs. Nem az a dolgunk, hogy kitaláljunk magunknak egy sorsot, hanem az, hogy megtaláljuk saját magunkat, s azt teljességgel és töretlenül éljük végig.

Amíg nem ismerjük, nem vesszük komolyan, nem tiszteljük magunkat, nem békülünk meg önmagunkkal és nem éljük saját életünket, addig csupán, mint a marionett, külső hatásoknak és törvényeknek engedelmeskedve, idegen életet élünk.