Hermann Hesse

Piszkáltál már kötőtűvel faliórát? Én igen, és eközben egyszer csak elszabadult a pokol, az idő csörtetve lepergett, a mutatók versenyt futottak a számlapon, irtózatos zakatolással, őrült iramban, pertissimo kergetőztek körbe-körbe, mígnem az óra kilehelte a lelkét. Mostanában nálunk is így van: a nap és a hold egymást űzve rohan az égen, mintha ámokfutók volnának, a napok kergetik egymást, s az idő úgy elrohan, mintha egy lyukas zsákból peregne ki.

A halál ellen nincs szükségem fegyverre, mert nincs halál. Egyvalami van csak: a haláltól való rettegés, ez gyógyítható, de fegyver nincs ellene.

Ahhoz, hogy létezzen pusztulás és újjászületés, lennie kellene lentnek és fentnek. Lent és fent viszont csupán az emberi agy szüleménye, és csakis az illúzió hazájában létezik. Minden ellentét, fekete és fehér, jó és a rossz csalóka ámítás csupán.

Tudod, hogy nem egyedül téged szeretlek. (...) De megbánni nem fogok egyetlen szerelmet sem, egyetlen bölcs vagy balgatag lépést sem, amit tettem. Téged talán azért szeretlek, mert hasonlítasz hozzám. Másokat viszont azért szeretek, mert különböznek tőlem.

A kimondott gondolat mindig halott.

Érzéseiket, tetteik súlyát és következményeit csak jó, határozott életű emberek látják tisztán, akik hisznek az életben, és egyetlen olyan lépést sem tesznek, amelyet holnap vagy holnapután megbánnának.

Jó úton haladsz, ha nekem és magadnak is bevallod szíved érzését. De azért ne nevezz egyetlen érzést sem jelentéktelennek, méltatlannak! Hisz minden érzésünk jó, nagyon jó, a gyűlölet, az irigység, a féltékenység, sőt még a kegyetlenség is. Mi mások táplálhatnának is bennünket, mint szegényes, szép és káprázatos érzéseink, melyekkel kivétel nélkül igazságtalanok vagyunk, csillagok azok, amiket kioltunk.

A természetben megszámlálhatatlanul sok szín van, és mi fejünkbe vettük, hogy a skálát húszra csökkentjük. Ez a festészet.

Nevetséges és szomorú, mily nehezen tanuljuk meg a türelmet és okosságot.

Az igazi kihívás az ember számára, hogy megtalálja az utat önmagához.

Valóban egyetlen keblünk, s testünk van, de nem két vagy öt, hanem számtalan lélek lakozik benne. Az ember százrétegű hagyma, ezernyi szálból szőtt szövet.

Ki a nép? A szónok vagy akik őt hallgatják, akik egyetértenek vele, vagy azok, akik köpnek rá és bottal fenyegetik?

Akire kívülről csap le a sors, azt leteperi, mint nyíl a vadat. Akinek a sors belülről és legsajátabb énjéből fakad, azt megerősíti és istenné teszi.

Néha könnyedén, gondtalanul és kötelmeinkről megfeledkezve cselekszünk ezt-azt, mintha szemlátomást minden akár fordítva is történhetne. Máskor viszont, más órán, semmi sem lehet másként, mint ahogy van, semmi sem könnyű és kötelességmentes, és minden lélegzetvételünket valamilyen súlyos, külső erő, sors irányítja.