Búcsú az élettől
Érzem a Tó roppant ürességét. Csak azért létezik, hogy megtartsa a nyomorult halottak lelkeit. Vágyódom a folyó után. Bármi árat megadnék, ha visszamehetnék, és újra érezhetném az áramló víz sodródását, a jeges hideget, ahogy beleestem, a fájdalmat, ahogy elvérezve meghaltam. Minden csak jobb lehet, mint ez a pokol tornáca. Egyetlen percnyi haldoklás is jobb, mint a semmi örökkévalósága.
Ha meghalok - a csönd az én hazám, - Akkor fogok én élni, győzni majd Igazán.
Aki a félelem elől menekül a halálba, nem föltétlenül gyáva ember. (És ha gyáva is!...) Megpihenni, a bonyolult és irtózatos félreértések szövevényében elnyugodni: ennyi a halál.
Csak a halál árnyékában élve érti meg az ember, milyen leírhatatlanul csodálatos az élet.
Mindig is ezt a szabadságot akartam: hogy meghalhassak.
Szerencsére sok előhalál van a valódira való felkészülésig, az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se ereje nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a jó Istentől, hogy ezt a módszeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta.
Az ember mindig egyedül volt, csak te voltál hűséges, halál. (...) Mindig mögöttem vagy. Te vagy a hűség. Jó cimbora, okos barát. A többi mind akart valamit: szerető, a kedves, a fiú. Mind önzők voltak a szeretetben. Csak te vagy önzetlen, halál. Végigkísérsz a rövid úton, s egy napon vállamra teszed a kezed.
Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam.
Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot.
A halál békés, könnyű. Az élet nehezebb.
Csak egyet álmodsz, és jövök, A földön itt mi sem örök, S melletted leszek újra én.
Állj meg óra, hallgass telefon, Kutya, ne örvendj ízes csontokon. Csendet most, zongora s puffogó dobok: Hozzák a koporsót, jöjjetek gyászolók.
Mindenkire rákerül a sor - mondogattam egy bölcs higgadt tapasztalatával -, csak meg kell várni. A jutalmat a földön nem adják könnyen, de végül mégis megkapjuk.
Csak midőn már ittál a csönd folyójából, fogsz igazán dalolni. S midőn elérted a hegytetőt, a csúcsra akkor indulsz. S midőn befogadja a tested a föld, akkor jön az igazi tánc.
Csakis az a fontos, ami halálomkor a nyitott szememben marad.
Fellapozom a levegőt, hogy olvassak a csillagokban: aranybetűiben hunyorog végzetem. Kihunyok, mint aki itt se voltam.