Búcsú az élettől
Már nem nyugtat meg véső és ecset; egyet kívánok: az égi szerelmet, mely karját tárja felénk a keresztfán.
A félelem ízét már alig érzem: Valamikor érzékeim vacogtak Egy éji hangra, és egy szörnyű hírtől Minden hajam égnek állt s reszketett, Mintha élne: jóllaktam az iszonnyal S a borzongás, agyam meghitt lakója, Többé nem izgat.
Csak ássatok el a földbe, a földbe, a földbe, ne legyen írás rothadó szívem fölött, ne feküdjek kő-borítékba zárva, ne őrizzenek kő-oroszlánok vasgyűrűs orrlikakkal, mert úgy szép, ha a földben szépen összetörök és megkóstolja nyelvemet a lárva. Fésülje szét a földkupacot az idő boronája, üljön pacsirta, rémült nyúl a rögre, legyek föld, édes föld világ-hatalmú virág-szavakkal, izzó hús-kürtökkel, szerelem-harangokkal. Hadd érezzem a nagy csillag-keringést a bolygó csillag-tengelyében, a Földgolyón átremegő zengést, hadd dideregjek époszi tüzében.
Van, akinek halála pillanatában egy szemvillanásnyi időre megadatik, hogy visszaemlékezzék régi életeire, és belelásson az eljövendőkbe. Képzeld csak el: egy pillanatra az idő feneketlen mélysége fölé hajolnak, és meglátják elmúlt életeik hosszú nyomorúságát. Vagy fölnéznek, és messze távolban megpillantják a küszöböt. Meglátják, hogy egyszer vége lesz az életnek, kijutnak ebből a rossz világból, a siralom völgyéből.
Rejtőzni mély réteknek mélyén, tenyészőn, mint a bölcs füvek. Letűnt korokból visszafénylő borostyán csöndje. - Kövület.
Még rázza a bordák ketrecét Emléket pumpál szerteszét A szívem De megáll majd szép szelíden.
Csak elhallgat a dal, De nem szűnik meg. Ma messzi utazom, Végleg búcsút intek.
Már nem kelt fel a zaj, A könnyeid sem. A föld a takaróm És az ágyam itt lenn.
Feledd a hűtlenségemet, legyőzhetetlen kényszerek vezetnek vissza hozzád; folyam légy, s rajta én a hab, fogadd be tékozló fiad, komor, sötét mennyország.
A sok milliárd évnyi semmibe úgy sejtem, nem kísér el senki se, de örülök, hogy szeretnek, míg élek, és én is nagyon szerettem, míg éltem. Sokszor álltam a halál közelében. Most közelebb jött, s már kevésbé félek.
Csak sose sírj, Nem volt az élet énhozzám kegyetlen, Csak sose sírj, Én voltam lusta, gyáva és ügyetlen, Csak sose sírj, Nem illet engem itten joggal semmi, Csak ennyi, lásd Köszönni illedelmesen és menni.
Az idő jár, s az élet e hetekben megtelik tömény tartalommal. Más az emberek pillantása. Neszelnek valamit, az égre néznek csillogó szemekkel, aztán a földre, elborult pillantással. (...) Mi ez az érzés, ez a tömény, ez a sűrű, ez a fájdalmas és félelmes keresgélés és csodálkozás? Mi van a levegőben, az emberek szemében, a nők mosolyában? A búcsú.
Amikor feladjuk a küzdelmet a betegséggel szemben, egy utolsó csatát még meg kell vívnunk azért, hogy sikerüljön jól meghalnunk: el kell búcsúznunk azoktól, akiktől el szeretnénk búcsúzni, meg kell bocsátanunk azoknak, akik megérdemlik a megbocsátást, meg kell kapnunk a bocsánatot azoktól, akiktől bocsánatra van szükségünk. Üzeneteket kell hagynunk, el kell rendeznünk az ügyeinket. A békesség és az összetartozás érzésével kell távoznunk.
Nagyszerű kiváltság, ha valakinek megadatik a halálra való felkészülés lehetősége. A tévéhíradók a balesetekről és katasztrófákról szóló tudósításaikban minden este emlékeztetnek arra, hogy az erőszakos halál bármelyik pillanatban ott teremhet, egyszerűen lekaszálja áldozatát, megfosztva a hozzátartozókat a búcsúzás értékes pillanataitól.
- De mi lesz majd, ha meghalunk és már nem leszünk? Akkor is szeretni fogsz? A szerelem akkor is él? - kérdezte a Kicsi. A Nagy magához ölelte, együtt révedtek a fekete éjszakába, a fényesen ragyogó Holdra és a csillagokra. - Nézd a csillagokat, Kicsi... nézd, hogy fénylenek, hogy szikráznak... némelyik már réges-rég kihunyt, de estelente még mindig ott ragyog az égen. Ilyen a szerelem is, Kicsi. Ilyen, mint a csillagfény... örök.