Búcsú az élettől
Abban a pillanatban, hogy vállaljuk a halált, nem mindennapi adomány birtokába jutunk. Különleges képességnek is nevezhetjük. (...) Alapvető lényege az, hogy tágítani tudjuk a saját érzékelésünket. (...) És az érzékelésünk vegytiszta lesz, makulátlan. Minden kivilágosodik, mintha köd oszlana szét. Szemünk elé olyan látvány tárul, melyet egyébként nem láthatunk.
Néha éles fényben meglátom magam a tükörben, és arra gondolok, hogy a bőröm alatt a csontjaim biztosan zokon vették, hogy milyen buzgón igyekszem elrejteni őket. Csak arra várnak, hogy végre ők is napvilágra kerüljenek.
Ha egy nap a sebesség öl meg engem, ne sírjatok, mert én mosolygok.
Akárhogy küzdök ellened, Ha már felém nyul csontkezed, Nem fogni meg: nem rajtam áll, Ura az életnek: halál.
Gyászos ez a dal, éppen engem hív, Minden múlt idő, már nem tudom, mit súg a szél. Érzem, itt a vég, nem is kezdeném, Jön a sötétség, rám hull, érzem én.
Szilaj, a vad völgy paripája c. film
Haldokolni olyan, mint félhomályban, szürke csöndben, ágyban fekve végignézni, hogy egy betörő módszeresen kirabol. Az ágyat is kilopja alólam. Mit tehetnék mást, követem a rablót, abban bízva, hogy ő is tart valahova. Talán összeköltözhetünk.
Az ember szellemi szabadsága - melyet (...) senki nem vehet el tőle - lehetővé teszi, hogy még utolsó leheletéig is alkalmat találjon arra, hogy életét értelmessé tegye.
Tudjátok jól, én fent leszek az égben, onnan nézek rátok, sajnos eddig éltem. Csak a remény él, az emlékem megmarad. az idő szekere mellettem is elhalad!
Mit ér a könny s mit ér az ember, ha úgyis meg kell halni egyszer, s elvész a szó és nem marad csak egy tenyérnyi hely a föld alatt, rothadó hús, szétfoszló csont: Voltam. Éltem. Meghaltam. Pont.
Földünk szikkasztja a bánat napja. Az éjszaka könnye jéggé fagyva. Álmodó hóra hull a holdsugár. Csak az én tavaszom nem jön el soha már.
Lelkemet a mindenható Istennek ajánlom, kit mindig, mint a legfőbb jót forrón imádtam, habár tőle emberi gyarlóságomnál fogva sokszor el is távoztam, amit keserűen sirattam éltemen keresztül, s most is szívszaggatva bánok.
S e szép, kegyetlen, gyilkoló ősz - S e halk, mosolygó hervadás - Ez az a régi, bús történet, - Történetünk ez, semmi más. Végezzük hát be; - te mosolyogva Hozd a halált, a dért, fagyot; Én meg miként fü, fa, virágok, Szépen, csöndesen meghalok.
Tudni, hogy közel vagy a véghez, az is egyfajta szabadság.
Álomtalan álomban reménykedem. Hallottam már, mikor a halottakra azt mondják, elaludtak. Valóban ilyen a halál? A legédesebb, legmelegebb, legmélyebb, soha véget nem érő álom? Ha ilyen, akkor bizony egyáltalán nem bánnám.
Az út végén visszaköszön a holnap, Néhány lapát földet szórnak rám, majd tűzbe tolnak, Pár jó szót szólnak, aztán örök csend! Isten veled valóság, Isten hozott Disneyland!
Csöndben ne lépj az éjszakába át, Szikrázzon vén korod, ha hull a nap. Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág. A bölcs bár végül rendjén lát homályt, Mert nem volt villám-cikázó ajak, Csöndben nem lép az éjszakába át.
Facebook
Pinterest