Viktor Emil Frankl

A szenvedés megszűnik szenvedésnek lenni abban a pillanatban, ha értelmet nyer.

Ne keressük az élet elvont értelmét. Mindenkinek megvan a saját meghatározott hivatása vagy küldetése az életben, hogy egy konkrét betöltést igénylő feladatot végezzen el. Ezen a téren az illető nem helyettesíthető, az élete sem ismételhető meg. Ezért mindenki feladata egyedülálló.

Az ember (...) nem pusztán létezik, hanem folyamatos döntéshelyzetben él: dönt saját létezése tartalmáról, élete következő pillanatáról. Ennek megfelelően minden egyes emberi lény szabadságában áll egyik pillanatról a másikra megváltozni.

Bármidet, amid az életben van, elvehetik tőled, kivéve egyet: a választási szabadságodat, hogy hogyan reagálsz egy helyzetre. Ez határozza meg a megélt életünk minőségét; nem az, hogy gazdagok vagy szegények, híresek avagy ismeretlenek, egészségesek vagy betegek voltunk-e. Az határozza meg életminőségünket, hogy hogyan viszonyulunk ezekhez a dolgokhoz, milyen jelentéssel ruházzuk fel őket, milyen viselkedésmóddal reagálunk rájuk, milyen elmeállapotba kerülünk miattuk.

Az ember legnagyobb vágya az, hogy értelmet és célt találjon az élete számára.

Amikor már képtelenek vagyunk változtatni egy helyzeten, akkor változtassuk meg saját magunkat.

Egyáltalán nem igaz, hogy a cél szentesíti az eszközt; már csak azért sem, mert az olyan embernek, aki számára minden csak eszköz a cél eléréséhez, a cél sem lehet szent. Akinek ugyanis minden eszköz megengedett, annak semmi sem szent.

Az ember a múltja fia, de nem a szolgája, és a jövője apja. Mindent elvehetnek tőle, kivéve az utolsó emberi jogot: hogy megválassza a magatartását meghatározott körülmények sorozata közepette, hogy megválassza a saját útját. Nem tudjuk megváltoztatni a helyzetet? Ha nem, akkor a saját kezedben van annak lehetősége, hogy változtass azon, ami fájdalmat okoz neked, mindig megválaszthatod a magatartásodat, hogy hogyan állsz ehhez a szenvedéshez.

Ami az életünk értelmét beteljesítő lehetőségeket illeti, egyedül ezek mulandóak. Mert amint megvalósítjuk őket, egyszer s mindenkorra szólnak; mivel a valóra váltott lehetőséget úgymond a múltba menekítjük, ahol semmi nem tűnik el visszahozhatatlanul.

Élj úgy, mintha már másodszor élnél, és elsőre mindent a lehető legrosszabbul csináltál volna.

Létezésünk minden pillanata elmúlik és elhal; de nem éppen ez a radikális elmúlás szólít fel bennünket arra, hogy minden pillanatot használjunk ki, vagyis a valamilyen értelem betöltésének a pillanatban rejlő lehetőségét valósítsuk is meg?

Ha valakit annak alapján ítélünk meg, netán elítélünk, amit biológiailag (öröklés, de a nemzeti hovatartozás is), pszichológiailag (nevelés, képzés) és szociológiailag (társadalmi és gazdasági adottságok) magával hozott, nem pedig annak alapján, amit ezekből kihozott, akkor teljesen igazságtalanok vagyunk vele szemben.

Az ember nem "egyszersmindenkorra ilyen, és semmilyen más nem lehet", hanem "mindig másmilyenné is válhat", és ha elvitatnánk tőle ezt a másmilyenné válás képességet - még akkor is, ha bűnt követett el, az odavezetne, hogy akkor a magunk részéről mi is bűnt követnénk el.