Viktor Emil Frankl

Az ember is csak akkor fordul önmaga felé, csak akkor gondol túl sokat önmagára, ha nem találja azt az értelmet, mely az életét "megélésre méltóvá" tehetné.

Nem lehetséges "parancsszóra" optimistának lenni. Senkinek nem írhatunk elő optimizmust, a reményvesztettől sem várhatjuk el, hogy reméljen. Erre ő maga sem lenne képes, mert senki sem tudja "akarni" a reményt, éppoly kevéssé, mint ahogy a reményen kívül a közismert háromság két másik tagját, vagyis a hitet és a szeretetet sem lehet kikényszeríteni.

Még a "negatív aspektusokból" is, sőt éppen azokból, valami értelmeset kell "kihozni", és azt valami pozitívummá átformálni: a szenvedést teljesítménnyé - a vétket átalakulássá - a halált felelősséget fejlesztő tényezővé kell tenni. Így vagy úgy, még létünk fenyegető aspektusainak árnyékában is meg kell lenni valahogy annak a lehetőségnek, "to make the best of it", ahogy az angol oly szépen mondja, vagyis, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki belőle.

Az emberek csak nagyon fokozatosan vezethetők vissza ahhoz a máskor oly magától értetődő igazsághoz, hogy senkinek nincs joga rosszat tenni, még annak sem, akinek sok rosszat kellett elszenvednie.

Még az elmúlás is a lét egyik formája, sőt talán még a legbiztonságosabb.

Egyetlen ember sem ismerheti a jövőjét, egyetlen ember sem tudhatja, mit tartogat számára esetleg akár már a következő óra is.

Az az ember, aki képtelen (ideiglenes) létformájának végéig ellátni, arra sem lehet képes, hogy egy célnak éljen. Már nem tud - mint a normális létben - a jövő érdekében létezni.

A szenvedés valahogyan ugyanúgy hozzátartozik az élethez, mint a sors és a halál. Bajtól és haláltól válik az emberi lét teljes egésszé.

Az ember szellemi szabadsága - melyet (...) senki nem vehet el tőle - lehetővé teszi, hogy még utolsó leheletéig is alkalmat találjon arra, hogy életét értelmessé tegye.

Az ember általában csak úgy 5-10 év múlva tudja meg, mi mire jó az életében.

Az emberi szenvedés olyan, mint a gázneműek halmazállapota: ahogyan egy bizonyos gázmennyiség egyenletesen és tökéletesen kitölti azt az üreges teret, amelybe beleszivattyúzták, akármilyen méretű is az, ugyanúgy tölti ki minden esetben a bánat az emberi lelket.

A humor is a lélek egyfajta fegyvere az önfenntartásért való harcban, hiszen ismeretes, hogy a humor - mint aligha valami más az emberi létben - alkalmas arra, hogy távolságot teremtsen, felülkerekedjék az adott helyzeten.

A szerelem valahogyan a legutolsó és legmagasabb, amihez az emberi lét fel tud szárnyalni.