Búcsú az élettől
Miután meghaltam, elkezdtem megszabadulni azon részeimtől, amikre többé nem volt szükségem. A vágyaimtól, hiedelmeimtől, ambícióimtól, kételyeimtől. Ember létem minden nyoma eltűnt. Mikor megkezdtem utamat az örökkévalóságba, rájöttem, hogy kevés poggyásszal könnyebb az utazás. Tulajdonképpen egyetlen dolgot tartottam meg csupán: az emlékeimet.
Néztem, néztem, s olyan világosan tudtam, mint ahogyan tudom, meg fogok halni: jobban szerettem, mint bármit, amit valaha is láttam vagy elképzeltem a földön, vagy reméltem a földön túl.
"Elesni a dicsőség mezején, Szívemben méltó ellenfél vasával!" Erről beszéltem, ábrándoztam én, De hát halálom életemre rávall! (...) Jó!... A szerencse mindétig került. Még a halálom, az sem sikerült.
Szeretném, ha segítenétek nekem. (...) Mert iszonyú meghalni, a halál nem közös sors, ahogy aljasul mondogatják; minden egyes alkalommal irtózatos egyéni dráma. Önmagam számára én egyetlen vagyok, nem egy a sok milliárd emberből, aki halni készül. Könyörgöm mindnyájatoknak, tegyetek valamit, legyetek mellettem, szóljatok, sajnáljatok engem. Van-e fontosabb annál, mint ami velem most történni fog? Mit ér az emberiség, ha nem áll el a lélegzete, amikor egy ember meghal? Tegyetek valamit, ti mindannyian, mert egyik embertársatok fél!
A lelkem még ronggyá-szedettebb, Testem röpítné könnyű szél Hádesz felé. És, és: szeretlek.
MÉNÉ, TEKEL - ha érted, vagy nem érted, Jegyezd meg jól: tenéked szól s teérted. Egykoron sötétben elmondott dalom, Mint lángírás, világít a falon. Jegyezd meg jól: ma szürke szók ezek, De élni fognak, hogyha én nem élek S lesznek, ha nem leszek.
A szeretett lény életének végső pillanatai alkalmat kínálnak arra, hogy messzire, minden addiginál messzebb kísérjük az útján. Vajon hányan ragadják meg közülünk ezt az alkalmat?
Bár sose voltam e világra való, bevallom, nehezebb elhagynom, mint gondoltam. Azt mondják, testünk minden atomja valaha egy csillag része volt, talán ezért jöttem el... hogy hazaérjek.
Egy hangszer voltam Isten kezében, ki játszott rajtam néhány dallamot. Aztán eldobott és elhagyott, de fölöttem ragyognak a csillagok.
Talán egész életünkben embereket és helyeket gyűjtünk, amiket szeretünk, és ők lesznek a mennyországunk.
Olyan életet éltünk le együtt, amiről a legtöbb ember nem is álmodhat, és mégis, most, hogy rád nézek, megijeszt a tudat, hogy hamarosan mindennek vége. Mindketten tudjuk, milyenek a kilátásaim, és hogy ez kettőnk szempontjából mit jelent. Látom a könnyeket a szemedben, és jobban féltelek, mint te engem, mégpedig attól a fájdalomtól, amin tudom, hogy keresztül kell menned.
Ez volt a legszebb temetés, melyet kis településünk valaha is látott, s még évtizedek múltán is nosztalgikus emlék lesz, emlegetik... Micsoda kár, hogy én ebből semmit se élhetek át, én járok a legrosszabbul, a fenébe is! Hiszen halott leszek. Ez az egy biztos! Mint a halál. Hogy a saját temetésemen halottnak kell lennem.
S halott-e már a perdülő szirom, ha hullni kezd? vagy akkor hal meg, hogyha földet ér?
Amikor az élet nem sóvárog már a lét után, egyenes úton halad a megsemmisülés felé.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már aranykezükkel intenek nekem.
Facebook
Pinterest