Jack London

Nem akkor kezdődtem, amikor megszülettem, sem akkor, amikor megfogantam. Folyamatosan növök, fejlődöm megszámlálhatatlan miriádnyi ezredéven keresztül... az összes előző énemnek megvan a hangja, visszhangja és súgása bennem.

A társadalomban mindenki, helyesebben: majdnem mindenki a fölötte állókat majmolja. És kik állnak legfelül? A semmittevők. A gazdag semmittevők. Ezek rendszerint semmit sem tudnak azokról a dolgokról, amelyek az olyan embereket érdeklik, akiknek van valami dolguk is a világban.

Az élet rövid, és én a legjobbat szeretném kapni mindenkitől, akivel összekerülök.

Van egy fajta önkívület, amely az élet csúcsát jelzi, s amelynél magasabbra nem emelkedhetik az élet. S mivel a létezés paradox dolog, ez az önkívület akkor tör reánk, amikor életünk a leghevesebben lángol, és ugyanakkor tökéletesen elfeledteti velünk, hogy élünk. Ez az önkívület fogja el a művészt, ez feledteti el vele, hogy él, amikor egész lénye belevész egy láng lobogásába.

Bármily kitartóan szedte is szét ízeire a szépséget, hogy felfedezze azokat az elveket, amelyek széppé tesznek valamit, egy pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy a szépség végül is titok, amelyet sem neki nem sikerült megfejtenie, sem azoknak, akik régebben próbálkoztak meg vele.

A fiú figyelte, hogyan ragadja magával az elbeszélés varázsa. (...) Ezt a címet adta neki: KALAND. De nem olyan kalandról volt benne szó, mint a kalandos elbeszélésekben, hanem a legnagyobb kalandról, az életről, erről a kérlelhetetlen hajcsárról, amely egyformán szörnyű, akár büntet, akár jutalmaz, hitszegő és kiszámíthatatlan, embertelen türelmet követel, nappal a kétségbeesésbe kergeti az embert, és éjjel megtöri a csontjait, éhségbe, nyomorúságba, senyvesztő lázakba, lassú halódásba, pokoli rettegésbe taszítja... s végül tündöklő dicsőséget nyújt, vagy sötét halált.

Mosolyogva gyönyörködött a lány arcában. Milyen meghatóan ártatlan ez az arc! Ha ránéz, mindig úgy érzi, őbelé is átárad a tisztasága, megtisztítja minden szennytől, s valami földöntúli ragyogást áraszt köréje, amely oly hűvös, lágy és bársonyos, mint a csillagok fénye.

Azt hitte, a szerelem olyan láng, amely csak melegít, de nem éget, enyhe, mint a harmat, csöndes, mint a patak mormolása, s kellemesen hűvös, mint egy nyári éjszaka. Amit szerelemnek gondolt, inkább békés ragaszkodás volt, a szeretett lény szolgálata valamilyen földöntúli békesség illatos félhomályában. Sejtelme sem volt a szerelem vulkanikus kitöréseiről, emésztő forróságáról s kietlen sivatagairól.

Ennek a lánynak a teste több, mint lelkének köntöse: lelkének a kiáradása ez - isteni lényének tiszta, szépséges kikristályosodása.

A szakadatlan emlékezés az őrület poklába vezet.

Az élet lényege nem az, hogy jó lapokat osztanak, hanem hogy a rossz lapokat milyen jól játszod ki.

Mindenkinek tetszik, ha a saját gondolatát tálalják föl neki, szépen felcicomázva.

A társadalomban minden egyén és minden csoport - helyesebben majd minden egyén és csoport - azokat majmolja, akik fölötte állnak.

A szerelem túl van minden okoskodáson - felül áll minden értelmen. A szerelem fenn lakozik valahol a hegyormokon, magasan az értelem lapályai fölött. A lét önmaga fölé emelkedik a szerelemben, olyan magaslatokra, ahová csak ritkán jut el az ember. Az emberi szervezet a szerelemben jut el legfőbb céljának megvalósulásához, és ezért a szerelemmel nem szabad vitába bocsátkozni, hanem úgy kell elfogadni, mint az élet legnagyobb ajándékát.

Ha az ember olyan játékban vesz részt, amelyet nem ismer, mindig a másik játékosnak kell átengednie a kezdeményezést.