Búcsú az élettől
A halállal barátkozni kell annak, ki készül találkozni vele. Előbb csak ritkán gondol rá, azután egyre sűrűbben. Először csak úgy félve kerülgeti, később hozzászokik, mind gyakrabban foglalkozik vele: ez már barátkozás. Végül rájön, hogy nem is olyan rossz. Hozzátartozik az élethez ez is, mint sok minden egyéb, amit rendre megszokott az ember.
Az ember akkor megy el, amikor már nincs reá szükség. Addig nem. (...) És reám már nincsen többé szükség.
Itten tanyázom mindörökre majd, S lerázom a bal csillagok igáját Ez életunt testről. Szem, nézd utolszor! Öleld utolszor, kar! s te száj - lehellet Kapuja - ez igaz csókkal pecsételd Örök alkum az uzsorás Halállal.
Csak vár. Arra a napra vagy órára, amikor mindazt, ami a magányba kényszerítette, még egyszer megvitathatja mindazokkal, vagy azzal, akik idejuttatták.
Tegnap éjjel álmomban sütött a hold és táncoltam. Hangom csuklott törötten, szellemek jártak körömben. Nyelvem alatt izzó parázs, három napig tart a varázs. Féltem, arcom földbe fúrtam, hideg verejtékben úsztam, Vállamra ültek szellemlények, farkasszemet velük nézek. Nem mondtak ők semmit talán, csak két szót súgtak: Párizs, Halál.
Szeretnék néha visszajönni még. Ezer év múlva. Százezer év múlva. Mindegy. Csak nem megszűnni.
Igyekeztem a lehető legkifogástalanabbul viselkedni. Úgy akartam távozni, hogy jó fiúként, jó testvérként, jó barátként maradjak meg az emlékezetükben. Nem akartam, hogy bárki is rossz emléket őrizzen rólam, ha már nem leszek.
A nevem Lester Burnham. Ez a környék, ahol lakom. Ez az utcám. Ez az életem. 42 éves vagyok. Alig egy éven belül meghalok. Ezt persze most még nem tudom. Bizonyos értelemben már most halott vagyok. (...) A feleségem és a lányom is azt hiszi, hogy irdatlan nagy vesztes vagyok. És igazuk van. Elvesztettem valamit. Nem tudom pontosan, mi az, de tudom, hogy nem voltam mindig ilyen... kába. De tudjátok mit? Sosincs késő megtalálni, ami elveszett.
Mi a halál? Egy fokkal közelebb kerülök a nyugalomhoz, és talán kettővel közelebb a csendhez.
Megérzések, álmok, jóslatok Nem mondták neked, hogy Holnap nem vagy már sehol.
Ha nem marad más utánam, Csak partra vetett hordalék, Kertembe gyűljetek, és ott szórjátok szét, Hogy növesszen egy fát, újabb életeken át, S majd engem éreztek, mikor ontja illatát.
Hogy ...-t halálomról ne értesítsék, Értem gyászba ne öltözzön, Hogy megszentelt földbe ne temessenek, Hogy a lélekharangot nekem meg ne húzzák, Hogy holtomban meg ne látogassanak, Hogy gyásznép a síromhoz ne kísérjen, Hogy virágot a síromra ne ültessenek, Hogy senki ember rám ne emlékezzék, Ez végakaratom.
Életem és munkám öröme vagytok, amikor nem leszek már, hiába minden. Ne a koszorúkat rakjátok a síromra, élve szeressük egymást!
Sírom szélérűl mondom, hogy örömest szenvedtem... Azzal a gondolattal szállok le csendességem boltjába, hogy hív voltál... és ha az nem voltál - én megbocsátok... Ott, ahová én megyek, nincs haragtartás! Ott majd öszvetalálkozunk, és ott majd - bátran szerethetünk.
Először nagyon féltem a haláltól, gyáva voltam, és csak magamra gondoltam. Most látom, milyen önző voltam. A szörnyű abban, hogy így halok meg, nem az, hogy nem leszek, hanem az, hogy nem látom őket többé; nem mondhatom meg, hogy nem tekintettem őket levegőnek; nem mondhatom meg nekik, hogy tudtam az áldozataikról, melyekkel boldogabbá tették az életemet, tudtam mindarról, amit értem tettek, és hogy mennyivel jobban szerettem őket, mint ahogy valaha is mutattam. Ezeket soha nem mondtam el nekik. Nem mondunk ilyeneket, amikor fiatalok vagyunk, és előttünk az élet... attól félünk, hogy szentimentálisan és ostobán hangzik. De annyira más, amikor meg kell halni... Bárcsak amíg lehetett, beszéltem volna, szeretném, ha bocsánatot kérhetnék a kis csúnyaságokért, amiket valaha elkövettem vagy mondtam. Bárcsak el lehetne mondani, hogy sohasem akartam igazán megbántani őket, és csak arra emlékezzenek, hogy sokkal jobban szerettem őket, mint ahogy mutattam.