Búcsú az élettől
Nincs szebb halál, mint egy diófa alatt, a borospince előtt, ősszel, közvetlenül szüret után, mikor az újbor már szunnyad és erjed a hordókban, a diót leverték a fáról, s a napnak szelíd ereje van még, mint az öreg ember szerelmének.
Nem rémít meg, hogy elhagyom ezt az életet (...). Az életet, ami ragaszkodik hozzá, hogy bánatot bánat után elviseljünk, még akkor is, amikor már nem bírunk többet. Nem, azt hiszem, örömmel távozom, amikor eljön az ideje.
Alattad a pokol, feletted az ég, Mosolyogj a szemébe, ha bekopog a vég.
A halál árnyékában a világon minden dolog abszurdnak és illetlennek tűnik.
Te, ki a nyárnak oly szép véget adsz, Hogy a mezőkön sárguló haraszt Észre sem veszi, miként múlik el Szelíd halálban ott a többivel: Nekem is add meg azt a szép, szelid Elmúlást majd, a vég ha közelit! Nem is érezve, hogy valami fáj, Aludjam úgy el, mint az őszi táj!
A világ egyre csak ereszt, szivárog, vérzik. És most rajtam a sor.
Egy egész világot kaptam kölcsön, s most vissza kell fizetnem mindent, nem észszerű részletekben, hanem egyszerre. (...) Hát csak tessék. Itt van minden úgy, ahogy az élettől kaptam. És köszönöm a kölcsönt!
Van egy mindenkivel közös vonásunk, mégpedig az, hogy szépen sorban mindnyájan elhamvadunk. A tűz azonban továbbég, és ugyanolyan erővel szórja szét a parazsait, mint azelőtt. Tulajdonképpen örülök, hogy ez a parázsözön sokáig szikrázik majd azután is, hogy az én időm lejárt.
Semmi sem múlik el ebből a világból úgy, hogy ne emlékeznének rá.
Mindenem voltál, mindent megtaláltam benned... ha bárki megmenthetett volna, csak te lettél volna az, senki más.
Mindenki meghal, aki nem akar élni tovább. A természet okosabb, mint hinnénk. Apránként elveszítjük a barátainkat, elveszítünk mindent, egyre csak veszítünk és akkor azt mondjuk, mi a fenének élek én még a földön, ennek nincs értelme tovább.
Nem a haláltól félek, csak attól a pillanattól, amikor az embernek el kell búcsúznia a testétől. (...) Attól a pillanattól, amikor az ember utoljára vesz levegőt.
A halál viszket. Szünet nélkül viszket; szakadatlanul bizsereg, finoman, alig hallhatóan kaparászik egy belső ajtón, a tudat felszíne alatt. Rejtve, álcázva, a legkülönfélébb tünetek formájában szivárog át, számtalan aggodalmunk, megpróbáltatásunk, konfliktusunk forrásaként.
Nem félek a haláltól. A szenvedéstől félek. Az öregkortól, még ha most kevésbé is, látva apám derűs és szép öregkorát. Félek a gyöngeségtől, a szeretethiánytól. A halál azonban nem riaszt. Gyerekként sem féltem tőle, akkor talán csak azért nem, mert még távolinak tűnt. De most, hatvanévesen sem jött meg a félelem. Szeretem az életet, de az élet egyszersmind erőfeszítés, szenvedés, fájdalom. A halálra megérdemelt pihenésként gondolok.
Így a vége felé közeledve már nem azon töprengek, mit fogok tenni, vagy mit tettem, sokkal inkább foglalkoztat az, amit nem tettem meg. Ez pedig nagyon meg tudja mérgezni az ember lelkét.
Facebook
Pinterest