Jostein Gaarder

Az univerzum megértése talán leginkább egy óriási kirakós játékhoz hasonlítható. És mert szellemi titokról van szó, könnyen előfordulhat, hogy a megfejtést önmagunkban kell keresnünk.

Amikor a "mi" névmást használjuk, olyan cselekvésekről beszélünk, amelyek mögött két ember összetett lényének közös akarata rejlik. A legtöbb nyelvben külön névmás van erre. Azt hiszem, ez rendkívül fontos. Varázslatos dolgok történnek, ha két ember egyszerre így kezd gondolkodni.

Nem is olyan egyszerű feladat megkeresni valakit egy nagyvárosban. Az pedig szinte lehetetlen, hogy csak úgy összefuss vele. Néha mégis teljesül az ember kívánsága. (...) Ám ha két ember keresi egymást, talán mégsem különös, ha végül mégis találkoznak.

Az a legbölcsebb, aki tudja, hogy mit nem tud.

Olyan sebeket nyitsz fel, fiam, amelyek már behegedtek.

Mi vagyunk az élő bolygó, Sofie! A mi bolygónk az a hajó, amely az izzó Nap körül úszik a világmindenségben. De mi magunk is olyan hajó vagyunk, amely a gének terhével megrakodva hajózik az életen keresztül. És ha rakományunkat sikerült eljuttatni a következő kikötőbe, már nem éltünk hiába.

Az élet egy vidámpark, és nem gondolunk a nyitvatartási órák utáni időre.

A kritikusok (...) szívesen hangsúlyozzák, hogy egy bizonyos könyv egy másik kortárs vagy irodalomtörténeti mű "hatása alatt" született, még akkor is, ha a szerző a nevezett művet még hírből sem ismeri. A kritikusok magától értetődően abból indulnak ki, hogy a szerzők ugyanolyan műveltek és fantáziátlanok, mint ők maguk.

Sok kezdő szerzőnek valami olyan alapvető dolog hiányzott, mint az élettapasztalat. A hit, hogy az ember először ír, és később él, egy posztmodern tévedés. Mégis sok fiatal ember azért akar író lenni, hogy az írók életét élhesse. Ezzel fejükre állítják a dolgokat. Az ember előbb él, azután elgondolkodik rajta, van-e valami elmesélni valója, de a döntést az élet maga hozza meg. Az írás az élet gyümölcse. Nem az élet az írásé.

A valószínűtlenről való álmodozásra létezik egy szó, mégpedig az, hogy remény.