Jostein Gaarder

Az idős emberek testében mindig ott van az a gyermek, aki valaha újoncnak számított a világ történetében. Az összes többi, amit kívülről látunk, az idő rétegződése.

A születésel egy egész világot kap ajándékba az ember, a Napot, amely bearanyozza a nappalait, a Holdat, amely éjszaka világít, a csillagokat és a kék égboltot. Ajándékba kapja a tengerpart fövényét, a partot mosó hullámokat, az erdőket, amelyek olyan mélyek, hogy még maguk sem ismerik titkaikat, és melynek fái között állatok játszadoznak. A világ soha nem unalmas. Amíg gyermekek születnek a világra, a világ mindig új, csillogó formájában mutatkozik meg.

Minden egyes gyermek születésével újra teremtődik a világ (...), mert minden egyes kisgyermeknek teljesen új a mi világunk.

Tudod, mi a különbség egy tanár és egy filozófus között? Az, hogy a tanár azt hiszi, sok mindent tud, amit azután belesulykol a tanítványaiba. Ezzel szemben a filozófus a tanítványaival együtt próbál eligazodni a világban.

Az igazi felismerés mindig belülről jön, nem kényszeríthető rá a másikra. Csak a "belátásból" fakadó tudás az igazi.

Ilyen az élet, szomorú és fennkölt is egyben. Bebocsátást nyerünk ebbe a csodálatos világba, megismerkedünk egymással, és egy ideig egymás oldalán megyünk. Utána megszűnünk létezni a másik számára, és végleg eltűnünk, éppoly kurtán-furcsán, ahogyan érkeztünk.

Ha nem jutunk el az út végéig, még nem jelenti azt, hogy eltévedtünk.

Mindig azok a legveszélyesebbek, akik kérdeznek. Válaszolni már nem olyan veszélyes. Egyetlenegy kérdés nagyobb vihart kavarhat, mint száz válasz.

Mi a legfontosabb az életben? Ha olyasvalakit kérdezel, aki éhezik, azt feleli majd, hogy az ennivaló. Ha olyasvalakit kérdezel, aki fázik, azt feleli majd: a meleg. Ha pedig ahhoz fordulsz kérdéseddel, aki magányosnak, elhagyatottnak érzi magát, azt a választ fogod kapni: az emberek társasága. No és ha kielégítettük mindezen igényeket, akad-e még valami, amire mindannyiunknak szüksége van? A filozófusok szerint igen. Ők úgy vélik, hogy nemcsak kenyéren él az ember. Persze hogy létfontosságú az élelem. A szeretet és a gondoskodás is nélkülözhetetlen. Csakhogy van még valami, ami életünkhöz feltétlenül szükséges. És ez nem más, mint hogy tisztában legyünk azzal, kik is vagyunk valójában és miért élünk.

Vannak emberek, akik többet tanulnak maguktól, mint másoktól.

Nem tesz jót, ha az ember bízik a segítségben, pedig a valóságban reménytelen a helyzete. Még rosszabb, ha a valóságtól elrugaszkodott elvárásokba kapaszkodunk, és reméljük, egy csodakúra még mindent jóra fordíthat.

Rendszerint könnyebb valakit vigasztalni, ha az ember maga is átélte a legmélyebb kétségbeesést.

Gyakran jobban tudjuk értékelni azt, amiről tudjuk, nem fog megismétlődni, mint azt, amiről azt hisszük, örökké így marad.

Képzeld csak el, hogy réges-régen, több milliárd évvel ezelőtt ott állsz e történet kezdetén, és eldöntheted, hogy meg szeretnél-e születni erre a bolygóra. Nem tudnád, mikor élnél, azt sem tudnád, mennyi ideig élhetsz a földön, azt viszont tudnád, hogy csak meghatározott ideig. Az is lehet, hogy súlyos csapás ér egyszer, és mély fájdalommal tölt majd el a búcsú tudata, mert csodálatos a földi élet, és te nem térhetsz vissza soha többé.

Az élet azok számára tűnik rövidnek, akik tisztában vannak azzal, hogy egyszer véget ér, a világ egyszer megszűnik számukra létezni. Csak kevesen képesek átérezni, mit is jelent örökre eltűnni.