Juhász Ferenc

Kis aranykosarak a gyermek szemében, csöpp aranyfészkek a gyermek szemében, pupillájában széncinkék fészkelődnek, aranycsőrű borzas szénpettyek, tátogó szivárványpontok. A gyermek még önfeledten boldog.

Magam vagyok. Üres csönd-ágon leng szivem. Mint az űr fekete ágain a csillagok.

A gyermek: ámulat és hűség. Egyszerű csodálkozás és szigorú egyszerűség. Minden titok ablaka a gyermek. Minden titok, amit a kezdet önmagában őriz, amit a kezdet önmagából kibontott.

Magányomban, mint hóban a gyerek, jajgatok, sírok, sorsom émelyeg. Hó-kalickában gubbaszt vak szívem: zománc-szemgolyós madár-szégyenem.

Én bántottalak és megaláztalak, örömeidtől de sokszor megfosztottalak. Nem tudom jóvá hogyan tehetném minden fájdalmas pillanatodat. Pedig nagyon szeretném.

Mert kezdetben nem voltál Te sem, csak a vágy volt...
És mégis éreztelek, és mégis tudtalak, robbanva törni készültem feléd, ragyogva vártalak, de még csak reszketés, sejtelem voltál te is, voltam én is szívedben, mégis tudtalak, tündöklött bennem az eleve-bizonyosság, hogy megszületsz gyöngéden s félelmetesen, mert hiszem, hogy van eleve-elrendelés, mert ehhez kevés az értelem.

Ha kell, hát százszor újrakezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést, mert a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség!

Nem csak a dolgok teremtik az én szavaimat, de az én szavaim (és új építésű szavaim) is teremtik a dolgokat.

A magyar nyelv: létem, jövőm és reményem.