Juhász Ferenc

A költő se lehet több, mint a világ, hiszen a költészet lényege és varázslata az a világ, amelyben született.

A költőnek hinnie kell a létet, és szeretnie kell azt a valóságot, amelybe született és azt a világot, amely végül is mulandóságával egyszer majd végleg betakarja. A költő legfontosabb tulajdonsága ez a szeretet, hisz ez a szeretet teszi töprengő homlokára fénylő tenyerét.

Élek, tündöklő robbanás az életem. S ha más égitest-tömegbe ütközöm, útjából kivetem.
Mert más ki mondaná el helyettem, amit csak én tudok? Amit, ha csak sejt a szív is, beleretten és fölragyog.
Ne féltsetek, elszánt vagyok és hajthatatlan. S ha érdem ez, nekem elég. Feltör ajkamról a kimondhatatlan emberiség.

Férfikor jön ifjúságra, életed gyümölcsös ága, az is elvirít. Szirmát minden nap elejti, táncát bármikép is lejti évek rózsája a szélben, az is elvirít.

Ó, ember, a hitedet ne veszítsd el, őrízd meg a lélek nagy hitét! Ki volna nálad nagyobb, nem lehetsz vágytalan, ne tűrd a szenvedést.

A szeretet az a gyönyörű anyag, az a csoda-aranyrög, amely átvilágítva mindent eggyé szövi a magányos vagy társas egyedeire bomlani és hullani akaró világot.

Mellédbújok. Mellédbújok az ágyba. Mellédbújok a hajnali ágyba. Veled vagyok. Velem vagy. Szeretlek. Nem vagy árva.

Megyek szerelmesen, szerelmesen, hát boldogan, viszem sorsomban, amit tudok és amit nem tudok. Én úgy élek minden pillanatomban, hogy a következőben meghalok.

S majd elmegyek hozzád Mama, vak szemeid megcsókolom. A szem-léket, az eltemettem-testrész üres fészkét, a szemlencse üres üstjét, az üvegtest-sírgödröt, a szivárványhártya-temetőt. Halálod elviszem. Most magam vagyok. Most temetés után. Most első halálod után. Az első temetés után. Halál-csöndágon leng szivem.

A csönd csontváza ragyog. Most magam vagyok.

Csak addig fáj, amíg élek. Csak addig fáj. Amíg meg nem fagy szemeimben a semmi és a minden.

Minden helyén van a szívemben. Ott a Dolgok már tisztán, rendben. Hiába minden: átok, jóság! Szívemben ott van a Valóság.

Csak ássatok el a földbe, a földbe, a földbe, ne legyen írás rothadó szívem fölött, ne feküdjek kő-borítékba zárva, ne őrizzenek kő-oroszlánok vasgyűrűs orrlikakkal, mert úgy szép, ha a földben szépen összetörök és megkóstolja nyelvemet a lárva. Fésülje szét a földkupacot az idő boronája, üljön pacsirta, rémült nyúl a rögre, legyek föld, édes föld világ-hatalmú virág-szavakkal, izzó hús-kürtökkel, szerelem-harangokkal. Hadd érezzem a nagy csillag-keringést a bolygó csillag-tengelyében, a Földgolyón átremegő zengést, hadd dideregjek époszi tüzében.

Aztán majd úgyis földbe szállok, befogadnak az óceánok, mint öreg hajót a dörgő víz-árok, rakétával kilőtt tengeralattjárót. Tengeralattjáróm deszka-koporsó. Jajtalan süllyedésem az utolsó. S fölöttem a Mindenség virágzik. Földgolyó-síromon szöcske cikázik.

Csak te maradj meg, aki vagy annak, akit a zajló csöndből, odaúszva hozzád, kivettem magamnak, mint jégzajlás fehér lapjai, csontváztollai, hártyasíkjai, ágaskodó legyező-zuhogásai közűl a zölden habzó vízből piros rózsát, zöld tajtékban forgó halandó új világot!