Makay Ida

Ezen a nyelven hívom a szerelmet. Ezen a nyelven szólítom a halált. Ezen a nyelven hallgat majd felettem a csönd.

Már életfogytig ezen a nyelven kéklik fölöttem az április, lobog a nyári dél, ezen a nyelven ég bronzzal az ősz, szikrázik a tél gyémántja. Ezen a nyelven beszélek az alkonyattal. Ez adta nekem a költőket. Juhász Gyula barkamagányát, Tóth Árpád gordonkazengésű szomorúságát, Kosztolányi latin világosságát, Pilinszky sötét mennyországát. És ez adta az idegen költőket is. Már örökre ezen a nyelven károg Poe könyörtelen madara, ezen a nyelven zúg Rimbaud hajója alatt a déltenger, s ragyog fel Rilke megszenvedett bölcsessége.

Emléked arca élesül, akár régi rézmetszeten a véső biztos, kemény karca.

Ezüstös nyírfalomb fölött bronz pillangó cikázik. Arannyá lobbant alkonyat kísér el hazáig.

Csak kuporgattad, rejtetted magad: dohos kincsüket eszelős vének. Nem tudtad: az él csak, aki ad...

Egy-egy levél lehull a tóra. Horpadt bronzérem volt korokból. Elmúlt évszakok mementója.

Rejtőzni mély réteknek mélyén, tenyészőn, mint a bölcs füvek. Letűnt korokból visszafénylő borostyán csöndje. - Kövület.

Derkovits-képek kékje villog, emberen túli, szívmetsző hideg. A fagyott senki földjén állok, és nem kiáltok többé senkinek.

Mikor az idő betelt, véget ért, csönd lesz. Megszeghetetlen. Csönd. - Mint az idő kezdetén.

Szikrázó gyerekkori rét! Kék lepke villog fölötte. Már soha többet az a kék! Az ég üvegje összetörve.