Liviu Rebreanu

Nincs olyan nagy költő, zeneszerző, festőművész vagy szobrász, mint a szerelmes. Ahhoz, hogy a művész megértse a szenvedés nagyszerű költészetét, előbb magának is szerelmesnek kell lennie. Nem a költők alkották a szerelmet, hanem a szerelem alkotta a költőket.

A költészet, mondják némelyek, meghamisította a szerelmet. A költészet dalokká, szobrokká, verssorokká másította azt az egyszerű és természetes érzelmet, ami hajdan a szerelem volt, bolonddá tette az embereket, akik különben is jócskán indulatba jöttek a bolondsághoz vezető úton, és ínyenckedőkké azokat, akik mindaddig éheztek.

A szerelem nem ismeri azt, amit a világ "viszontszerelem" névvel illet.

Sokat kell megélnünk, sokat kell szenvednünk, sokat kell tapasztalnunk ahhoz, hogy szívünk alkalmassá váljék a szerelem befogadására. A nagyravágyók, a büszkék, a szemtelenek és a háládatlanok nem tudhatják, mi a szerelem, úgyhogy legtöbben közülünk alig úgy ötvenéves korunkban kezdjük érteni, mi is a szerelem, akkor tehát, amikor már igen késő.

A szerelemben soha sincs szükségünk meggyőződésre, sohasem várunk bizonyítékokat. Mindaz, ami nem hódolat és hűség, nem szerelem.

A lehajtott főt em csapja le a pallos.

Az ostobának az van megírva, hogy hibát hibára halmozzon. Aztán még ő csudálkozik, hogy az urak komiszak!

Az idő összekuszálja az emlékek fonalait és kénye-kedve szerint gombolyítja őket.

Akinek semmije sincs, az mindig könnyebben ad.

Akinek igaza van, annak nincs szüksége fenyegetésre, mert az igazság úgyis győzedelmeskedik. Hamissággal egyszer-kétszer átlábol az ember a patakon, de a nagy vizet nem ússza meg szárazon. Igazsággal viszont a tengeren is átkelhet.