Liviu Rebreanu

Az egész élet nem más, mint csalódások szakadatlan sora; szüntelen küzdelem álom és valóság között.

A szerelem (...) mindig önző célokat követ, azért hagy akkora űrt az ember lelkében, ha elszáll.

Félideálokkal nem lehet harcba menni, sem mással megértetni magunkat!

Az ember élete nem kívül van, hanem bent, a lélekben. Ami kívül van, az közömbös... nem létezik.

Az élet csakis a szív által létezik, és szív nélkül az agy holt sejtek szánalmas halmaza marad.

Milyen csodálatos dolog lenne, (...) ha a szív és az agy együtt maradna, ikerként összeforrva, hogy a szív sohase tegye azt, amit az agy nem akar, és főleg, hogy az agy ne tegyen olyat, ami a szívet szétmarcangolja!

A háborúban olyan az ember élete, mint a virág; elhull, és maga sem tudja, hogy miért.

Az élet meredek lejtő, amelynek egyik vége az égben van, a másik a semmiben. Az embernek roppant erőfeszítéseket kell tennie, hogy megálljon a lábán, amikor pedig ingadozni kezd, senki sem adhatja vissza többé az egyensúlyát.

Csak a halottak nem térnek vissza soha többé.

A törvény legyőzi a forradalmat. De a törvénytelenségből forradalom lesz.

A parasztot csakis félelemmel lehet kordában tartani!

Csak a gyávaság keres önigazoló érveket és magyarázatokat!

Az anarchiát mindig csírájában kell elfojtani: akkor még az erélyes rábeszélés is sokszor célra vezet. Amikor viszont a rendbontás szelleme már elharapózott, akkor csak a nyers erőszak állhat útjába.

Ha egyszer elmúlt a veszély, akkor mindenki szívesen feledkezik meg az ígéreteiről.

Aki nem ért a szóból, az értsen a verésből!