Jónás Tamás
1973. március 14. — roma származású költő, író
Mindenki olyan egy kicsit, amilyenek azok, akik körülötte vannak. S tanulni igyekszik szeretteit, mert meg akarja ismerni magát.
Akiknek már nem sok van hátra, akik másik világból néznek már vissza, (...) gyakran mosolyognak, csak egy-egy görcsös, iszonyatos fájdalom rántja össze arcvonásaikat, görbíti le szájuk szélét, de elmúlik, és újra mosolyognak, szelíden, megadón. Szomorítják, aki körülöttük van.
Pusztítani és pusztulni természetes. Gyönyörű üstökös felizzik, és becsapódik a Földbe - ez az élet.
Valahogy mindig a hátam mögött történt az élet, én meg minden dolgok előtt álltam a szélben, lobogó fekete hajjal, dacosan, sírósan.
Fájdalmas, hogy nem vagy, de jobban fáj, hogy néha vagy.
Miért térdelek már megint elfáradtam a langyos út megáll velem majd messze fut meleg az út a szív hideg nem üzenek most senkinek nem üzenhet nekem se más minden szó üres vallomás.
Odavetsz hanyagul a mindennapoknak és én mindezt hagyom eljön az én időm eljön tudom de mit kezdek majd vele: mióta ismerlek nincs bosszúnak helye a szívemben kitöltesz mindent bokrokat nevel a csend bennem erdőket hiányod hegyek gyűrődnek arcomon és a forró magma a szívemben kihűl.
Várlak csak várlak még hit sem kell ehhez kitartásom is sikert feltételez várlak és nem tudom mihez kezdek ha megszépül arcom a tenyerednek.
Szeretett egy ember. Túl sokáig nem mert. Most mellettem van távol.
Valamire nagyon emlékeznem kéne. Elkezdődött-e, vagy most van éppen vége.
A felnőtt ember egyet megtanul: mindene régi, csak a sorsa új. A sorsa, amin osztoznia kell, nem ő rendezte, s nem ő hiszi el.
Annyit biztosan ki tudok jelenteni, hogy jó halál csak jó élet végén lehetséges. A jó élet pedig olyan bonyolult feladat, amire ész kielégítő választ eddig még nem tudott szerkeszteni. A működő vágyak, elvárások, kötelességek és szabadságok egyvelege gyakran fogyaszthatatlan.
Vannak szerető emberek. Előbb-utóbb felmerül bennük az igény, hogy akit szeretnek, teljességükben, torzítatlanul lássák. De nem olyan könnyű megmutatkozni. Saját félelmeink észrevétlenül is elvárásokká merevednek bennünk, s nehezünkre esik a másik természetessége. Bár mesék, mondák, vallomások szólnak arról, mennyire epekedünk, hogy megismerhessünk valakit, de ha erre alkalmunk nyílik, legtöbbször meggondolatlan hirtelenséggel ítéljük meg a másik személy jellemvonásait. Végül mindannyian rejtőzködni kezdünk, és szorongatónak érezzük a mindennapi életünket.
Sasok az évek, fecskék az örömök. Nyugtalan, szerelmes tölgyerdők fölött. Örökké sajognak, de egyik sem örök.
Ez a szerelem mint a rák, csendes. Ugyan folyton legyőz s minden sejtemen uralkodik de láthatatlan.