Arany János

Meghalt a vén Test; - kiterítve Fekszik az első éjjelen: S éjfélkor, ím, mert zárva idve, Fölötte egy árny megjelen: A Lélek, meztelen.

Istenem, Istenem, Mért nem adál szárnyat, Hogy utól- Érhetném Az anyai vágyat!

Mi a tűzhely rideg háznak, Mi a fészek kis madárnak, Mi a harmat szomju gyepre, Mi a balzsam égő sebre; Mi a lámpa sötét éjben, Mi az árnyék forró délben,... S mire nincs szó, nincsen képzet: Az vagy nekem, oh költészet!

Kit érdekel a más sebe? Elég egy szívnek a magáé, Elég, csak azt köthesse be.

Nem az vagyok, ki voltam egykor, Belőlem a jobb rész kihalt.

Öleljük meg egymást, szívesen, meghitten, És szeressük egymást: úgy áld meg az Isten.

Életem hatvanhatodik évébe' Köt engem a jó Isten kévébe, Betakarít régi rakott csűrébe, Vet helyemre más gabonát cserébe.

Nyolcvan év Ritka szép; Hetven év Jó, ha ép; Hatvannégy esztendő: Untig elegendő.

Sem hegedű, se cimbalom, Beh szomorú lakodalom! Mintha orruk vére folyna - Dehogy lennék menyasszonya!

Mert hogy' szálljon, Bár kalitja már kinyitva, Rab madár is, szegett szárnyon?

Vígan! az ó év haldokol, Nevessünk mint örökösi, - Pedig bizony semmit se hágy Annak, ki végpercét lesi. Hajrá fiúk! ez a pohár Az évért, mely kiszenvede; Emléke fönn lesz holnap is... Egy kis mámor futó köde.

Vásár az élet: a földnek lakossa Lót-fut, könyökli egymást, és tapossa.

Vágyaid elérhetetlen Tartományba vonzanak; Az, mi után futsz epedve, Csalfa, tünde fényalak, Egy sugár a nap szeméből... Büszke diadalmosoly, Mely a sirvafutó felhőn Megtörik, - de nincs sehol!

Az az ábránd - elenyészett; Az a légvár - füstgomoly; Az a remény, az az érzet, Az a világ - nincs sehol!